Szegény Faragó Józsefné, a kispesti Ackert-féle vendéglő negyvenesztendős szakácsnője 1928 őszén az életével fizetett, miután nemmel válaszolt Egyedi Balázs huszonöt éves, állástalan magántisztviselő támadó kérdésére. De hát, hogy is válaszolhatott volna másként, ha egyszer a kapatos fiatalember lehetetlent követelt tőle? Azt állította ugyanis alkalmi ivócimboráinak a Friss Újság 1928. október 17-i cikke szerint, hogy „a lecsó ősi székely eledel, amit Budapesten nem is tudnak elkészíteni. […] mert ahhoz avas szalonna, keménymag, paradicsom és tejföl is kell. Végül pedig csabai kolbász – ami nincs a kispesti kocsmákban.” Kirontott a konyhába, hogy megpróbálja elkészíttetni az általa Zsuzsikának becézett, valójában Zsófiának hívott szakácsnővel a székely lecsót, majd az asszony tiltakozására félig-meddig tréfából revolvert rántott. A szakácsnő a fakanállal akarta kiverni a kezéből a fegyvert, amely így véletlenül elsült. A nőt életveszélyes sebekkel vitték kórházba, állapotát reménytelennek ítélték.

A magyar gasztronómiatörténet olyan jelesei, mint Váncsa István, Cserna-Szabó András vagy Csíki Sándor pompás írásokban dolgozták föl a lecsónk történetét, rávilágítva arra a tényre, hogy létrejöttéhez szükség volt a bolgárkertészekre és a terményeikre, s azt is tudjuk, hogy ételünk nemzetközi atyafisága igen népes, de ezektől függetlenül a lecsó magyar, punktum. Hadd egészítsem ki az ő kutatásaikat néhány adalékkal!

A paprika szelídebb neme

A név eredetét homály fedi. De itt van Háromszék 1861-ben gyűjtött tájszavai között a lecs mint „elfőtt ázalék; lecskáposzta: lucskos káposzta, zagyván főtt káposzta”, majd a Magyar Nyelvőr 1885-ös évfolyamában az alföldi tájszók között a leccs, példamondattal így: „lágy főzelék, elfőtt növényétel. »Panni! vigyázz az ételre, ne legyen belőle leccs«.”
A hozzávalók közül a hagymával meg a paradicsommal már rég nem volt baj, viszont a húsos, édes zöldpaprikára várni kellett. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2025. nyár számában olvasható.