Bartók Béla politikai állásfoglalásairól kevés szó esik. Ha igen, akkor is túlnyomórészt az emigrálása körül pattannak ki viták, a századfordulót követően tanúsított hazafias érzelmei viszont feledésben maradnak. Zenei szempontból érthető jelenség, hiszen az ebben az időben komponált műveit az útkeresés szakaszába sorolják, a történészek pedig olyan nemzeti hangról beszélnek, amelyet hamar elhagy majd a mester. Ettől függetlenül lenyűgözően lendületes, tőle szokatlanul heves, érzelmektől fűtött leveleket írt, amelyekben kifakadt belőle az ország állapotán való sajnálkozás.

Bartók Béla 1899-ben került Budapestre, hogy a Zeneakadémián Liszt Ferenc egyik tanítványának, Thomán Istvánnak legyen a zongoristanövendéke. Pályatársa és példaképe, Dohnányi Ernő javaslatára érkezett a magyar fővárosba, pedig Pozsonyból lehetősége lett volna Bécsbe menni s ott tanulni. Szobát bérelt, tanításból tartotta fenn magát, egyszer-egyszer neves családoknál adott koncertet, hol pénzért, hol kosztért. Mint egy rendes egyetemista, ő is élénken reagált a politikai változásokra, bosszankodott a Habsburgok fafejűségén, ugyanakkor elszomorította a magyarok közönye. Vegyük csak végig, mi történt!

Nincs magyar király

Alighogy megkezdte zeneakadémiai tanulmányait, ismét válság sújtotta az országot. A német kultúra, tágabb értelemben az osztrák elnyomás miatt nemzeti-függetlenedési törekvések voltak érezhetők, 1903-tól egyre nagyobb lett a politikai felfordulás, állandósult az obstrukció (a parlamenti döntések hosszú felszólalásokkal való akadályozása), a magyarságot a negyvennyolcas eseményekre emlékeztető Monarchia-ellenes hangulat járta át. Oly erősen, hogy még a zongorista- és zeneszerző-karrierjére erősen koncentráló Bartók sem tudta kivonni magát alóla. Szövegeit olvasva úgy tűnik, nem is nagyon akarta. Az állami adminisztrációban uralkodó rendetlenség közvetlenül hatott rá, ugyanis ösztöndíjra várt.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2025. nyár számában olvasható.