Az 1880-as évek közepére szinte teljeskörűen kiépültek a fővárosi közönség legkedveltebb társasági színhelyeinek számító városligeti létesítmények. Ettől kezdve tavasztól őszig a Körönd szökőkútja körüli, az Iparcsarnok előtti és a Stefánia úti korzó, a tél beköszöntével pedig a városligeti jégpálya volt a főváros társasági életének nyüzsgő központja. 

A csónakázás kezdettől fogva a legnépszerűbb városligeti szórakozások közé tartozott. A nagy hagyományokkal rendelkező időtöltés igényelt ugyan némi erőkifejtést az evezőlapátot forgató urak részéről, de komoly testedzésnek csak nagy jóindulattal volt tekinthető. Maga a tó sem volt alkalmas a mérete miatt evezősversenyek rendezésére. A Ligetbe látogató sportbarátok azonban igyekeztek a szerényebb lehetőségeket is megragadni. A kedvükért a 19. század végétől a társas csónakok mellett egyszemélyes sporthajókat – szandolinokat – is lehetett kölcsönözni.

Az ismert zsurnaliszta, Tábori Kornél a huszadik század fordulóján derűs képet rajzolt a városligeti csónakázásról: „Benépesül a tó is. A sekélyebb és szűkebb helyeken ugyan inkább óriási mosogató-teknőkhöz hasonlít, mint tóhoz, de azért a békanyállal súlyosbított víz hátán hangos társaságok eveznek. »Facsónak« tíz krajcárért jut a szerényebb publikumnak, két-három párral is egy ladikban; »vascsónak« harmincért, azoknak, akik a víz hátán is intim egyedüllétben szeretik a hattyúkat etetni, »szandolinban« a tapasztaltabb, ügyeskedő gavallér feszít, a hölgye pedig a partról csodálja.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2025. nyár számában olvasható.