Rekonstruálták az inka függőhidakat

Szeles időben nem tanácsos átkelni rajtuk

A függőhidak megszokott és fontos szerepet játszottak a hatalmas inka birodalom életében a spanyol hódítás előtti hosszú évszázadokban. Az inkák nem ismerték a kőből készült boltíveket vagy a kereket, de kitűnően alkalmazták a természetes rostanyagokat textíliák, csónakok, parittyák készítésére, és az ún. csomóírás segítségével komoly nyilvántartásokat vezettek. Az áthatolhatatlan hegyek közötti közlekedésre a gyakran igen keskeny kötélhidak jelentették a technológiai megoldást: a becslések szerint a 16. században mintegy 200 hasonló híd ívelt át a folyók felett.

Az építők olyan technológiát alkalmaztak, amely megfelelt a környezetükben található forrásoknak. John A. Ochsendorf, a Massachusetts-i Technológiai Intézet (M.I.T.) munkatársa szerint a gyarmati kormány ezzel szembeszállva próbált meg többször is európai típusú hidakat építeni a kanyonok fölé, de minden kísérlet kudarcba fulladt, míg a hídépítésben meg nem jelent a vas és az acél. A peruiak ugyanis olyasmit alkalmaztak, amit jól ismertek: a gyapotból, fűből, fiatal fák kérgéből, láma- és alpakaszőrből készített köteleket.

Az inka függőhidak többször elérhették a 45 méteres hosszúságot is, de valószínűleg voltak hosszabbak is. Az európai kőhidak akkoriban meg se közelítették ezt a méretet: a Spanyolországban található leghosszabb római híd a 30 métert sem érte el, és ezen felül egyetlen európai híd sem ívelt keresztül mély szakadékokon. A függőhidat a peruiak minden külső hatás nélkül találták fel, bár nem ők voltak az elsők, akik ilyesmit alkalmaztak. "Az ősi amerikai civilizációk közül egyedül az inkák alkalmazták a függőhidat. Hasonló építmények a világ más hegyvidékes tájain is készültek, nevezetesen a Himalájában és az ókori Kínában, ahol már az i.e. 3. században vasból készült függőhidakat építettek" - mondta el Ochsendorf a New York Times-ban.

Az utolsó, ma is létező, évente szertartásosan felújított inka kötélhíd Huinchiriben

1604-ben Garcilasco de la Vega részletesen számolt be részletesen a kötélkészítés technikájáról. A rostokból olyan hosszú kötelet fontak, ami a hídhoz szükséges volt. Ezután ezekből hármat összefontak, hogy vastagabb kötelet kapjanak, majd ezek közül újra hármat fogtak össze, hogy a kötél még vastagabb legyen, és így tovább. Az elkészült művet áthúzták a folyón, és minkét oldalon egy kőhöz erősítették.

Három nagyobb kötél alkotta az 1-1,5 m széles folyosót, kettő pedig korlátként szolgált. A függőhídra fapallókat fektettek, amelyre viszont fadarabokat szórtak, hogy az állatok könnyebben átkelhessenek rajta. Ezek teljes hosszában felfűzött fából készítettek falat, amire nagy szükség volt, hiszen egy krónikás leírása szerint, "ha egy ló elesett, nem eshetett le a hídról." Mégis jó időbe telt, mire a spanyolok hozzászoktak, és lovaikat is át tudták csalogatni rajtuk. Az ingatag építmények ugyanis remegtek a lábuk alatt, és erős szélben veszélyesen himbálóztak.

Az első modern függőhíd Angliában épült a 18. század végén, az ipari forradalom hajnalán. A mai leghosszabb ilyen híd a Japánban található Akashi-Kaikyo, amelynek leghosszabb íve a két tartótorony között 1991 m.

"Az a szokás, hogy az utazók úgy intézik, hogy mindig reggel menjenek át a hídon, még mielőtt feltámad a szél, ugyanis a nap nagy részében az Apurimac folyó felől erős szél fúj, és a híd úgy himbálózik, mint egy hatalmas függőágy, az átkelés pedig lehetetlen" - írta Ephraim G. Squier, aki az 1870-es években látogatott az Egyesült Államokból Peruba. Más utazók arról számolnak be, hogy néhol két függőhíd volt egymás mellett. Egyesek úgy vélik, hogy az egyiket a nemesek, a másikat pedig a köznép használta; vagy az egyiken csak nők, másikon csak férfiak haladhattak át. A kutatók szerint viszont az egyik híd biztonsági tartalékul szolgált, ha a másik elkopott vagy megrongálódott.

1. Szeles időben nem tanácsos átkelni rajtuk
2. Megoldás a környezeti és a kulturális kihívásokra