Túlnépesedés és sírrablás fenyegeti a dél-amerikai Római Birodalmat

Peruban nagyon komoly problémát jelent, hogy a hajdani települések és piramisok nagyon sok esetben ugyanott vannak, mint a mai városok - mondta el a Múlt-kornak Gyarmati János.

Magyar régészek Peruban

Múlt-kor: Milyen magyar kutatások és ásatások voltak Peruban illetve az inkák között?

Gyarmati János: Senkit nem fogok meglepni azzal, hogy nagyon kevés magyar kutató dolgozott Peruban, de azért két nevet mindenképp meg kell említeni. Az egyikük - aki valamennyire ismert itthon is - Fejős Pál, aki a 20. század első felében filmrendezőként dolgozott Hollywoodban, majd otthagyta a szórakoztatóipart és néprajzi filmezésre állt át. Antropológus lett és 1940-41-ben egy komoly régészeti expedíciót is vezetett a Cuscóhoz közeli inka lelőhelyek felkutatására és felmérésére. Abban az időben ez egészen kivételes teljesítménynek számított, annak megszervezésével és fenntartásával együtt. A kutatásairól írt munka a mai napig megtalálható az inka építészettel foglalkozó könyvek forrásai között.

Kokaszívás, szex és koponyalékelés a Szépművészetiben

A másikuk - az itthon teljesen ismeretlen - Rózner Géza 1964-ben vett részt egy expedícióban, amelyet a sokáig keresett utolsó inka fővárosba, Vilcabambába vezettek. A várost az amerikai Gene Savoy fedezte fel 1964 közepén, majd visszatért Limába, és ott találkozott össze a magyarral, aki a 60-as évektől filmesként bejárta az egész régiót, és több díjnyertes alkotást is készített. Rózner tehát a második expedíció fotósa, és filmese lett 1964 végén: régészeti gyűjteménye a Néprajzi Múzeumba került, fotóanyagai és filmes eszközei pedig szintén ott találhatóak.

MK: Ön hogy került Peruba?

Gy.J.: A térség egyetemistaként kezdett el érdekelni, és aztán abban a viszonylag szerencsés helyzetben voltam, hogy a 80-as évek közepén az egyetem befejezése után előbb - egy kulturális csereprogramnak köszönhetően - Mexikóba juthattam el, ahol a 90-es évek közepéig több alkalommal is dolgoztam. Engem a leginkább azonban az inkák érdekeltek, és mindig szerettem volna eljutni Peruba, ami aztán a 90-es évek első felében vált lehetségessé. Ott elsősorban az inka korszak ragadott magával, és ezzel kapcsolatban kerestem közvetlen terepmunkát lehetővé tevő kutatási lehetőségeket. Azóta két, négy éves kutatóprogramnak köszönhetően (1995-től 1999-ig, és 2004-2008-ig) különböző bolíviai lelőhelyeken dolgozhattam. Érdemes megemlíteni, hogy ezek magyar kutatóprogramok, tehát nem arról van szó, hogy egy érdeklődő magyar egy amerikai ásatáshoz csapódik oda, ez teljes mértékben magyar finanszírozású: mindkettő az Országos Tudományos Kutatási Alap programja, amihez sikerült amerikai kutatási támogatást is szerezni.

MK: Az amerikai őslakosok közül a legnagyobb kiterjedésű és legszorosabban szervezett államot az inkák alakították ki az Andok középső vidékén. Hogyan oldották meg a tízmillió lakosú birodalom irányítását?

Gy.J.: Az elmúlt másfél évtizedben ezzel a témával foglalkoztam közelebbről is, és legutóbb pont a Múlt-kor adásában beszéltem egy ilyen katonai központ feltárásáról. Nagyon fontos, hogy Peru igazából egy egymillió kilométeres nadrágszíj, egy hosszú keskeny terület nehéz terepviszonyokkal. A szállítás, irányítás és az emberek mozgatása így nagyon komoly kérdés a birodalom megértéséhez, és ezt a célt egy olyan intézményrendszer szolgálta, amit talán a Római Birodalomhoz szoktak hasonlítani. A mai ismereteink szerint ez az úthálózat 23 ezer kilométert jelentett, amelynek ma csak egy kis százalékát ismerjük. A birodalomban két főút volt, az egyik a hegyvidéken haladt Cuscóból Quitóig, és vezetett tovább a kolumbiai határig, illetve ugyancsak a hegyvidéken haladt tovább Argentína felé. Ezzel nagyjából párhuzamosan volt egy tengerparti főút is, emellett voltak a két főútvonalat összekötő, a hegyeken keresztül haladó kisebb utak is.

Ezek csomópontjain különböző méretű, rendű és rangú illetve funkciójú települések léteztek. Ezek egy részét már az inkák előtt is lakták, ám sok esetben maguk az inkák alapították azokat. Az utak csomópontjain a legfontosabb tartományi vagy adminisztratív központokból alig egy tucatnyi lehetett, és ezekben volt a tartományi kormányzók székhelye is. A helyi irányítás is innen történt, de hogy ez mennyire problémás volt, azt a spanyolok hódításának hajnalán is láthatjuk. Ekkorra ugyanis a birodalom fővárosát Cuscóból a 2000 kilométerre délre található Quitóba helyezték át, mert az egyközpontú irányítás már nehézzé vált. Sajnos nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha nem érkeznek meg a spanyolok: a birodalom nagysága miatt valószínűleg darabokra esett volna. Ha abból indulunk ki, ami korábban az inkák előtt 400 évig fennálló Wari Birodalommal is történt, ez igen valószínűnek tekinthető.

A ma is élő inka logisztika

MK: Ha ekkora volt a birodalom, akkor hogyan biztosították a mintegy 1 millió négyzetkilométer négy nagy régiójának sikeres integrációját? Mit jelentett az élelmiszerellátás és a közlekedés centralizálása a valóságban?

Gy.J.: A birodalom ott terjeszkedett igazán, és ott tudott igazán létezni, ahol annyira hideg volt, hogy az élelmiszert megfelelő módon tudták tárolni. Az inka birodalom jelentős része ugyanis egy 3600 méter fölötti hatalmas fennsíkon terült el, ahol a nappali hőmérséklet elég magasra felmehet, de az éjszakák hidegek és fagyosak. Épp emiatt az élelmiszer tárolása nem volt nehéz, és részben e miatt, részben a birodalom kiterjedése miatt óriási élelmiszer raktárakat hoztak létre, döntően a korábban említett tartományi központokban. Ezekkel pedig ugyanaz a helyzet, mint az úthálózattal, azaz valószínűleg ezeknek is még csak a töredékét ismerjük.

Az inka úthálózat darabja

Mielőtt megkezdtük saját ásatásunkat Pariában, az egész inka birodalomból Ecuadortól Argentínáig körülbelül 10 ezer ilyen épületet ismertek, és ezek egyenként több 10 ezer köbméter árut tudtak befogadni. Az ásatás során ehhez a 10 ezerhez még nagyjából 1600-at találtunk, és az is biztossá vált, hogy ez a 10-12 ezer csak az összes hasonló épület 1-2 százalékát jelentheti. Az inka birodalom esetében így biztosan kijelenthetjük, hogy legalább több százezer köbméteres raktárkapacitás állt rendelkezésre. A leletek alapján kijelenthetjük, hogy azokban a legegyszerűbb alapvető élelmiszerektől (megfagyasztva tárolt burgonya, kukorica, szárított lámahús) a legkülönbözőbb dolgokig (fegyverek, az öltözetek, trópusi madarak, stb.) minden előfordulhatott. Ezekről a spanyolok is beszámoltak, hiszen a hódítás során ők is ezeket a raktárakat használták, már amelyiket nem gyújtották fel előttük az inkák.

Feltehetjük persze a kérdést, hogy miért alakultak ki ezek a nagy raktárbázisok? Képzeljünk el egy nagyon gyorsan terjeszkedő katonai hatalmat, ahol sokszor kellett 5-10 ezer fős hadsereget mozgatni, amely a kísérő személyzettel együtt 1-200 ezer fős is lehetett. Őket pedig folyamatosan el kellett látni, és ezért a birodalom minden pontján szükség volt ilyen raktárbázisokra.

Sokszor voltak nagyon fontos állami ünnepek, amikor a tartományi központokban, kultuszhelyeken és városokban összegyűlt az egyébként nem ott élő lakosság, és ezeken az ünnepeken bizonyos javakat szétosztottak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyfelől a lakosság nagyon fontos munkákat végzett az állam számára (utakat épített, földet művelt, katonáskodott) és az állam ezért cserébe nyújtott valamit: az egyszerű parasztokat csak egyszerűen megvendégelték, míg a magasabb pozíciókban élőket szőttesekkel és arany tárgyakkal ajándékozták meg. Ebben a rendszerben is fontosak voltak tehát a raktárközpontok.

MK: Az inka birodalom sikereinek egyik titka a természeti erőforrásokkal való sikeres  gazdálkodás volt. A lakosság jó élelmiszerellátásban részesült, rendkívül változatos terményeket szállítottak a láma karavánok az Andok jó minőségű útjain. Újraerdősítették a száraz hűvös éghajlatú és meredek hegyoldalakat, s a talajerózió megállítására további teraszosítást is végrehajtottak. Az eredmény: megnövekedett termésmennyiségek és az építkezésekhez szükséges faanyag biztosítása. Milyen további - a mai kor számára tanulságos - teljesítményei voltak ennek a gazdálkodásnak?

Gy.J.: Még egyetemistaként láttam egy filmet arról, hogy Cusco környékén felmérték az inka kori öntözőcsatorna hálózatot, és a helyi közösségeket bevonásával - de a régészek instrukciói alapján - helyreállították ezt a vízhálózatot. Egy másik példa, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a Titicaca-tó déli peremén készített légifelvételeken azt vették észre, hogy ott furcsa, sűrűn elhelyezkedő, óriási területet lefedő téglalapok vannak. Közelebbről megnézve kiderült, hogy ezek régen elhagyott földművelő parcellák, amik sok ezer hektárt borítottak be. Ma ezeket már nem használják, és a feltárás után az derült ki, hogy ez Tiwanaku idejétől a spanyol hódításig egy komplex földművelő rendszert alkotott.

Ennek az volt a lényege, hogy a tó környékén viszonylag magas talajvizes helyeken olyan mesterséges földművelő parcellákat alakítottak ki, ahol csatornákat vagy vízelvezető árkokat hoztak létre a parcellák között. Ezzel egy magasabban elhelyezkedő művelési felszín jött létre, ahol ültetni is lehetett, a talajvíz pedig alacsonyabbra került, tehát éjszaka a növények gyökere nem fagyott meg. Állítólag ennek volt egy olyan hatása is, hogy a vízfelület összegyűjtötte a napközbeni meleget, és enyhítette a helyi klíma ingadozásának szélsőséges hatását. Magyarán ezzel a pofonegyszerű módszerrel korábban művelés nélküli területeket is mezőgazdasági hasznosítás alá lehetett vonni. Ezt az előző módszerhez hasonlóan a a mai napig próbálják újra hasznosítani az ott élő indián közösségek számára.

Ősi hagyományok és spanyol hódítók

MK: A geográfiailag roppant változatos birodalom egy abszolút uralkodó irányítása alatt állt. Ez a fajta centralizált felülről irányított berendezkedés mennyire volt elterjedt a kontinensen?

Gy.J.: A kontinensen két kulturális etnikai csomópont emelkedett ki. Az egyik Mexikó és kapcsolt részei, a másik pedig a középső Andok, tehát főképpen Peru voltak. Mexikóban nem beszélhetünk igazi territoriális birodalomról, mert az inkák kortársainál, az aztékoknál a birodalom egész másként működött. Ott ugyanis voltak olyan területek, amelyeket ténylegesen nem hajtottak állandó fennhatóság alá, és azok többé-kevésbé függetlenül létezhettek. Nem integrálták őket a birodalomba, és csak az volt fontos, hogy a javakat adó vagy ajándékok formájában beszedjék.

Más volt a helyzet az Andokban: ott az a nagy kérdés, hogy az inkák által képviselt centralizált állam új találmány volt-e, vagy pedig a már korábban is létező hagyományokat folytatták-e. Előttük az úgynevezett Wari (Huari) Birodalom uralkodott, amivel kapcsolatban az a legnagyobb probléma, hogy nincsenek írásos forrásaink róluk. Az inkáknak sem volt általunk ismert írásos anyaga, de róluk a spanyolok sok mindent megörökítettek. Az inkákat jóval megelőző, 600 és 1000 között virágzó Wari Birodalom így egy tisztán régészeti kultúra, amelyet a spanyolok sem említettek meg, így az ő korukból neveket és eseményeket sem ismerünk.

Náluk a régészeti anyagok mellett csak az inka analógiákra hagyatkozhatunk, amelyből arra következtethetünk, hogy az ő uralmuk is nagy, bár az inkákénál kisebb területekre terjedt ki. Létezett már az úthálózat és a központosított raktárak rendszere, és a városaik szerkezete is egy erős központi akarat meglétét feltételezi. Az infrastruktúra esetében azonban nincsenek régészeti bizonyítékaink, hiszen ott szinte lehetetlen megállapítani, hogy mikor épült, hiszen az épületekben megszokott cserép- és faanyagok helyett itt csak a kövek faragásaira hagyatkozhatunk.

MK: A véres spanyol hódítás során Francisco Pizarro vezetésével 1532-33-ban 5 nagy csata során elveszett a birodalom. Ezekben 169, 80, 30, 110, illetve 40 spanyol zsoldos katona mészárolta halomra a több tízezer inkát. Miként szálltak szembe a hódítók ezzel a centralizált állammal: az acél és a gyapjú felszerelések egyenlőtlen technikai küzdelméről van szó, vagy talán többről is?

Gy.J.: Bár a kérdést már részletesen tárgyalták az elmúlt évtizedekben, biztosat még ma sem tudunk. Egyfelől valóban egyenlőtlen küzdelem volt, hiszen a Pizarróval érkező spanyolok a korszak, tehát a 15-16. század fordulójának legjobb katonáit jelentették. Részt vettek a spanyol reconquistában és az európai háborúkban, komoly képzést kaptak, és nagyon jó volt a felszerelésük, páncéljuk, kardjuk, a lovaik is erre voltak trenírozva. A spanyol örökösödési szabályok miatt pedig vagyonra és földekre áhítoztak, aminek bővében volt az új földrész. Velük szemben bronzkori színvonalon álló tömegek álltak, akik fegyverzetének jelentős része fából és kőből készült. A védőfelszerelésük tehát a nullával volt egyenlő: kitömött gyapjúmellényekkel és szerves anyagból készült sisakokkal próbáltak védekezni a toledói acél, a harci lovak és idomított kutyák ellen. Ráadásul a hitük miatt a lovat és az embert egy lénynek hitték.

A másik magyarázat az európai és az indián hadviselés közötti lényeges ideológiai különbségben rejlik, amit a spanyolok igen hamar felismertek. Pizarro ugyanis akkor indult el, amikor Cortez már befejezte Mexikó meghódítását, és amikor a két vezető találkozott, az utóbbi hasznos tanácsokkal szolgált neki. Ez befolyásolhatta azt a találkozót is, amelyre 1532. november 16-án került sor Pizarro és Atahualpa, az inkák uralkodója között. A spanyolok ekkor egy zárt téren állítottak csapdát, amibe az inkák besétáltak, és ott a spanyolok Atahualpát fogságba ejtették. Az indián hadviselés szerint - az európaival ellentétben - a vezér elfogása vagy eleste egyenlő volt a csata elvesztésével. A háború persze még jó pár évig folytatódott, sőt egészen 1572-ig eltartott, de az már csak utójátéknak tekinthető.

Egy harmadik összetevő lehet, hogy az azték és az inka birodalom is nagyon sok etnikumból állt. Az inkák esetében 80 nagyobb népcsoportról beszélhetünk, és magán a birodalmon belül is többször voltak nagyobb lázadások az inka uralom ellen. A spanyolok ezt is kihasználták, és kezdettől találtak maguknak ilyen segédcsapatokat. A spanyolokat sokat segítette az inka logisztika is: amikor perui földre léptek Tumbesnél, a mai perui ecuadori határnál, onnan egészen Cuscóig egy birodalmi úton haladtak. Saját és szövetséges csapataikat pedig a már említett raktárakból élelmezték.

A legnagyobb kihívás az inka birodalom megközelítése volt, hiszen a hegyvidékig egy mocsaras dzsungelen kellett átkelni. A spanyolok a betegségek, kórokozók, az ellátmány hiánya és a helyiek őserdei harcmodora miatt egyedül itt vesztettek embereket. Ezen a területen azért sem voltak sikeresek, mert az ott élők mozgékonyan éltek, és nem voltak állandó településeik. Peruban azonban letelepedett földművesekkel találkoztak, akiket alig pár év alatt hódítottak meg. Peru azért is volt sokkal fontosabb volt a spanyolok számára, mert óriási művelhető földterületeik és bányászható ásványkincseik voltak, míg az őserdőben és az Atacama sivatagban semmi hasznosíthatót nem találtak. Éppen ezekért sokkal kevesebb energiát fordítottak ezen területek pacifikálására. Az északi és déli területeken így a 19. század közepéig tartottak a háborúk az indiánok ellen. Mindezt az is nehezítette, hogy a mozgékony törzsek időközben megszerezték az európai tűzfegyvereket és megtanultak lovagolni is.

Olvadó piramisoktól a hegyvidéki szállodákig

MK: Mi a véleménye a perui kormányzat Chan Chanban és Machu Picchuban folytatott örökségvédelmi kampányairól? Mit tesznek és mit tehetnek a kulturális és régészeti örökség védelmében?

Gy.J.: Perunak óriási hátránya van Mexikóval szemben: Mexikóban ugyanis kőből épültek a piramisok, míg Peruban döntően agyagtéglákból. Ez a megoldás sivatagi körülményekre lett kitalálva és ott nagyon is működőképes. A vályogtéglák a szárazság idején jól beválnak, és azzal a nagy előnnyel rendelkeznek, hogy nagy mennyiségben felhalmozva hatalmas súlyt képesek megtartani. Így a legnagyobb perui piramis - a Holdpiramis - építéséhez körülbelül 143 millió téglát használtak fel, és mivel nagyon széles az alapja, rendkívül stabil. A gyenge pontja a vízállóság (ha víz éri a téglákat, akkor a pezsgőtablettához hasonlóan mállanak szét), ám ez elméletileg nem jelenthetne problémát.

A széles körben ismert El Nino jelenség azonban 7-9 évente rendszeresen megjelenik a perui partoknál, és főképp a perui tengerpart északi részén - ahol Chan Chan és a többi nagy romváros található - hatalmas esőzéseket okoz. Óriási lefolyástalan tavak keletkeznek, a folyók hatalmasra duzzadnak, árvizek pusztítanak, és a piramisok is szétfolynak. Ezzel igazából nem lehet mit kezdeni, egyes történetileg, régészetileg, művészeti szempontból fontos részeiket különböző vegyi anyagokkal próbálják konzerválni, míg másokat befednek.

Chan Chan bejárata

Az esőzések mellett további problémát jelent, hogy a hajdani települések és piramisok nagyon sok esetben ugyanott vannak, mint a mai városok. Olyan országokról beszélünk, ahol a népesség növekedése évente nem ezrelékekben, hanem százalékokban mérhető. Az 50-60-as években Peruban lezajlott migrációs folyamat eredményeként többmilliósra duzzadt nagyvárosokban pedig minden hely számít, következésképp óriási tömegek várják, hogy mikor foglalhatják el az adott területeket. Hatalmas nyomás nehezedik a helyi önkormányzatokra az ügyben, és az új lakók szép lassan elfoglalják a korábbi romvárosokat is. Ezzel a problémával küzd Trujillo peremén Chan Chan is.

Egy másik szégyenletes dolog, hogy sokszor szemétlerakónak használják a romterületeket, hiszen ezekben az országokban nincs megfelelően megoldva a szemét elhelyezésének kérdése, ami ugyanakkor óriási mennyiségben keletkezik a hatalmas városokban. Amikor először jártam Peruban, döbbenetes volt, hogy a városok közeledtét a sivatagot beborító szeméthegyek és az azok felgyújtásából származó bűz jelezte. Mindez nagyon komoly veszélyt jelent a régészeti területekre is, még akkor is, ha Chan Chan a világörökség része, tehát elméletileg a peruiaknak kötelessége lenne annak megőrzése. Ez azonban nem könnyű egy 20 négyzetkilométeres romváros esetében, aminek csak a magja - uralkodói paloták, szertartási központok - 6 négyzetkilométeres, és a műemlékvédelmi, régészeti eszközökkel való védelme igen költséges.

Machu Picchu esetében másról van szó: magáncégek - némi állami támogatással - az egész régiót szeretnék privatizálni. Ez nem feltétlen a tulajdoni, hanem inkább csak a használati jog hosszú távú monopolizált átruházását jelenti. Ez történt a helyi vasútvonallal, amely az egyetlen megközelítési lehetőséget jelenti a romvárosba, mivel a völgyben szerencsére nem építettek aszfaltutat. A vonal magánkézbe adásával a vasúti jegyek ára is drasztikusan emelkedett: a korábbi 8 dolláros út ma 80 dollárba kerül. Bár kötelezték őket egy szociális vonat fenntartására, amely a helyiek olcsó közlekedésére szolgált, pár évvel ezelőtt egy földcsuszamlás Machu Picchu fölött elzárta a továbbvezető utat, amit azóta sem hoztak helyre, mert az nem jelent számukra hasznot.

Ugyanezt a törekvést érzem a romváros és környezete kapcsán is: pár évvel ezelőtt kiírtak egy tervpályázatot, amire Magyarországról is pályáztak, és ilyen módon én is bekerültem a tervezésbe. Mostanra egy kicsit bánom, hogy közöm volt hozzá, és szerencsére nem is nyertünk vele, sőt végül a győztes pályázat sem valósult meg. Ennek a célja az volt, hogy a Machu Picchu romterületével szemben álló markánsan kiemelkedő kúp alakú hegy tetejére egy szállodát akartak építeni, ahová libegővel szállították volna fel a turistákat. Érthetőek az erre irányuló törekvések, hiszen a romvárost évente közel egymillió turista látogatja, akiknek ma három lehetősége van. Vagy egynapos kirándulásra jönnek Cuscóból és este visszamennek, a másik lehetőség, hogy a Machu Picchu alatti kis faluban szállnak meg, ami egy elég durva hely (bár vannak jobb minőségű szállodák), mert nincs hely az infrastruktúra kiépítésére. A harmadik lehetőség a romterület mellett régóta álló, tájba simuló egyszintes szálloda, ami valóban nagyon jó, de egyben nagyon drága hely. A befektetőknek az új tervek nyilván hatalmas kísértést jelentenek, és bár a kormányzat ennek egyelőre ellenáll, kérdés, hogy ez meddig maradhat így.

MK: Mit tehetnek a perui hatóságok a műkincsrablások és sírok kifosztása ellen?

Gy.J.: Hát nem túl sokat. Olyan veszély ez, amin - ha tetszik - már túl vagyunk: nem igazán lehet arra számítani, hogy érintetlen sírokat találnának, hiszen a jelenség a 19. század óta élő probléma. Nem tudom pontosan, hogy a kiállításon vannak-e ilyen tárgyak, mert ez nem derült ki az anyagból. Egy biztos, az anyag jelentős részét kölcsönző Museo de America gyűjteményében az első ilyen tárgyak a 18. század második felében jelentek meg.

A perui hatóságok nem is tehetnek túl sokat ellene, mert Peru olyan ország, ahol akár én is nyugodtan átsétálhatok a perui-brazil határon, és bárhol bármit átvihetek. Ha a perui régiség már Brazíliában van, akkor az már nem kényes téma, mert ott főként az indián tolldíszekre ügyelnek, és más régiségekkel nem nagyon foglalkoznak. A peruiak így nagyon nehéz helyzetben vannak, de azért igyekeznek megakadályozni a műkincsrablásokat, és amikor valami kiderül, jogi eszközöket is bevetnek. A sírok kifosztásával hasonló a helyzet, mint a kábítószerrel: amíg van kereslet, az mindig generálni fogja a rablóásatásokat is.

MK: Köszönjük az interjút!

Ha kérdése lenne Gyarmati Jánoshoz, akkor azt itt megírhatja nekünk!