Katolikus uralkodók alatt is megőrizték hitüket a muszlim tatárok

Miközben a középkori és kora újkori Európa számos katolikus államában a muszlim közösségeket áttérésre kényszerítették vagy elűzték, a lengyel–litván tatárok több mint hat évszázadon keresztül megőrizhették vallásukat és kulturális hagyományaikat. A Nationalities Papers folyóiratban megjelent új tanulmány szerint fennmaradásukat elsősorban nem az uralkodók vallási toleranciája vagy katonai szolgálataik biztosították, hanem a Lengyel–Litván Unió sajátos politikai berendezkedése, amely megakadályozta egy egységes valláspolitika következetes érvényesítését.

A lipkai tatárokként is ismert közösség ősei a 14. század végén, az Arany Horda területéről érkeztek a Litván Nagyfejedelemségbe, ahol Vytautas nagyfejedelem katonai szolgálatukért cserébe földbirtokokat adományozott nekik. Az újonnan érkezők megtarthatták iszlám vallásukat, helyi nőkkel házasodhattak, és a 15. század elejére Vilnius, Trakai és más települések környékén is önálló közösségeket hoztak létre. A tatár katonák 1410-ben a grünwaldi csatában is részt vettek, ahol a lengyel–litván seregek oldalán harcoltak a Német Lovagrend ellen, később pedig a Krími Kánsággal és az Oszmán Birodalommal szembeni hadjáratokban is szolgálták az országot.

Şener Aktürk, a Koç Egyetem és Yury Katliarou, az Isztambuli Nişantaşı Egyetem kutatója új kutatásukban azt vizsgálták, hogy a tatár közösség miként maradhatott fenn ebben az erősen katolikus államban, miközben Spanyolországban, Portugáliában és Itáliában a muszlim lakosságot fokozatosan felszámoló intézkedéseket vezettek be. Litvánia viszonylag későn, 1386-ban, a Lengyelországgal létrejött dinasztikus kapcsolat révén vette fel a katolikus kereszténységet, így korábbi politikai berendezkedésének és régi vallásának elemeit sokkal tovább megőrizhette, mint a környező országok. A kutatók szerint azonban sem a késői kereszténnyé válás, sem a tatárok katonai jelentősége nem magyarázza önmagában a közösség fennmaradását, mivel más európai államokban is alkalmaztak muszlim katonákat anélkül, hogy vallási közösségeiket tartósan megvédték volna.

A tanulmány szerint a meghatározó tényezőt a politikai hatalom megosztottsága jelentette, mivel a litván, majd a lengyel–litván uralkodók nem rendelkeztek korlátlan hatalommal a jelentős befolyással bíró nemesség felett: a katolikus, ortodox és később protestáns főnemesi csoportok közötti vallási és politikai ellentétek megnehezítették, hogy bármelyik fél egységes valláspolitikát kényszerítsen az ország teljes lakosságára. A kutatók emellett hangsúlyozzák, hogy a Litván Nagyfejedelemség viszonylagos önállósága a pápasággal szemben szintén korlátozta a vallási egységesítés lehetőségeit, bár mindez nem jelentett a mai értelemben vett vallásszabadságot. 

A tatárokat ugyanakkor több alkalommal is vallási alapú támadások és korlátozások érték, különösen a 17. században, amikor III. Zsigmond uralkodása alatt megerősödtek a katolikus egységesítési törekvések. Trakaiban 1609-ben katolikus támadók leromboltak egy mecsetet, 1617-ben egy olyan röpirat jelent meg, amely a muszlim közösség felszámolását követelte, egy 1668-ban elfogadott törvény pedig megtiltotta új mecsetek építését azokon a településeken, ahol korábban nem működött ilyen vallási épület. A vallási feszültségeket tovább fokozta, hogy 1672-ben egyes tatár katonák fellázadtak a lengyel korona ellen, és az Oszmán Birodalom oldalára álltak, az események azonban ekkor sem vezettek a teljes muszlim közösség áttérítéséhez.

A lengyel–litván tatárok története különösen éles ellentétben áll a spanyolországi muszlimok sorsával, akiket a 16. század elején keresztény hitre kényszerítettek, majd leszármazottaikat, a moriszkókat 1609 és 1614 között kiűzték az országból. A kelet-európai tatár közösségek ezzel szemben megőrizhették mecseteiket és vallási intézményeiket, miközben fokozatosan átvették környezetük nyelvét. E kulturális átalakulás egyik sajátos emlékét az úgynevezett kitabok jelentik, amelyek helyi szláv nyelveken, de arab írással rögzített vallási és irodalmi szövegeket tartalmaznak. A kutatók által felhasznált legutóbbi népszámlálási adatok szerint napjainkban mintegy 16 ezer tatár él a térségben, közülük 2142 Litvániában, 8445 Fehéroroszországban és 5295 Lengyelországban.

A közösség több évszázados jelenlétéről ma is működő vallási intézmények, történelmi temetők és mecsetek tanúskodnak, köztük a lengyelországi Kruszyniany és Bohoniki jellegzetes fatemplomépítészetet idéző mecsetei. Aktürk és Katliarou kutatása arra világít rá, hogy a vallási kisebbségek fennmaradását olykor nem az uralkodók tudatos türelmi politikája, hanem a különböző politikai és vallási csoportok közötti hatalmi egyensúly biztosította.