Krónikák és naplók alapján rekonstruálták Erdély 17. századi szélsőséges időjárását
Történeti feljegyzések, krónikák és naplók szisztematikus elemzésével rekonstruálták a kis jégkorszak klímaingadozásait az Erdélyi Fejedelemség területén. A Nagyváradi Egyetem kutatócsoportja a meteorológiai anomáliák azonosítása mellett a zord időjárás gazdasági és társadalmi következményeit is vizsgálta a kora újkor egyik legviharosabb évszázadában.
- Romániai kutatók 937 korabeli feljegyzés elemzésével vizsgálták a kora újkori klímaváltozásokat.
- Az Erdélyi Fejedelemség 17. századi történelme során 55 rendkívül kemény telet regisztráltak.
- Az extrém időjárás jelentősen hozzájárult a korszak pusztító éhínségeihez és járványaihoz.
A kutatók összesen 937 írásos emléket (köztük egyházi és kolostori anyakönyveket, naptárakat, valamint külföldi utazók beszámolóit) vizsgáltak át a 17. századi erdélyi éghajlat feltérképezése céljából. A fennmaradt szövegek magyar, német, török és szláv nyelven íródtak, és eredeti szerzőik ritkán törekedtek a meteorológiai viszonyok módszeres rögzítésére, azokat többnyire csak egyéb események kísérőjelenségeként említették.
A források hitelességének biztosítása érdekében a szakemberek kizárólag azokat az időjárási anomáliákat emelték be az adatbázisba, amelyeket több, egymástól független szerző is feljegyzett. A módszertan segítségével sikeresen kiszűrték a túlzó vagy pontatlan megfigyeléseket, így megbízható képet kaptak a korszak mindennapjait meghatározó környezeti kihívásokról.
Az adatok összesítése rámutatott, hogy a vizsgált évszázad során Erdély 55 rendkívül zord telet élt át, amelyek közül harminchat az 1645 utáni évtizedekre esett. Egy 1645-ös feljegyzés szerint a régió tavai fenékig befagytak, 1691 telén pedig a Körös vize olyannyira jéggé dermedt, hogy a Habsburg-hadsereg csapatai magáról a jégpáncélról ostromolhattak egy erődítményt.
A szokatlan hideg gyakran a tavaszi hónapokban is kitartott, amint azt egy 1665. május elsején a Barcaságban pusztító hóvihar is bizonyítja. Az extrém időjárás a hadjáratok kimenetelét is befolyásolta, 1659-ben például az oszmán seregek előrenyomulását a mély hóakadályok és a fagyos időjárás állította meg Temesvár falai alatt.
A tartós lehűlést gyakran kísérték heves áradások és pusztító árvizek, amelyek közül az 1639-es katasztrófa számos emberéletet követelt. Az elemzett száz év alatt a krónikások csupán öt esztendőben számoltak be igazán bőséges termésről, míg húsz évben súlyos terméskiesést és mezőgazdasági válságot rögzítettek. Az élelmiszerhiány következtében huszonhat évet jellemeztek kiugróan magas árak és éhínségek, amelyek drasztikusan rontották a lakosság életkörülményeit. A legyengült társadalomban a fertőző betegségek is gyorsabban terjedtek, a pestisjárványok összesen harmincegy éven át sújtották a régiót, és 1659 és 1664 között hat éven keresztül folyamatosan pusztítottak a fejedelemség területén.
A tanulmány szerzői a megfigyelt hőmérséklet-csökkenést a naptevékenység jelentős visszaesésével, az úgynevezett Maunder-minimummal hozzák összefüggésbe. Ez az asztronómiai jelenség, amely 1645-től egészen 1715-ig tartott, a napfoltok számának drasztikus csökkenésével járt, és egybeesett az európai éghajlat hidegebbre fordulásával.
A vizsgált erdélyi adatok tökéletesen illeszkednek a globális folyamatokba, hiszen az 1645 utáni időszak a feljegyzések alapján egyértelműen a leghidegebb és legcsapadékosabb dekádokat hozta el. A történeti dokumentumokból kinyert információkat a természeti archívumok, például a fák évgyűrűinek vizsgálatai is alátámasztják, igazolva a korabeli szerzők időjárási megfigyeléseit.
Ez is érdekelhet
A kora újkori Erdélyi Fejedelemség a Habsburg és az Oszmán Birodalom ütközőzónájában feküdt, így a szélsőséges időjárás egy amúgy is törékeny geopolitikai helyzetben érte a régiót. A 17. század a fejedelemség aranykorától, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásától a török kiűzésén át a Habsburg-berendezkedésig terjedt. Ebben a sűrű hadjáratokkal, adóztatással és politikai rendszerváltásokkal terhelt időszakban egy-egy gyenge termésű év hamar demográfiai katasztrófához vezethetett. A zsoldosseregek vonulása és az állandó határmenti csatározások önmagukban is kimerítették a lakosságot, az éghajlati anomáliák pedig tovább mélyítették az ellátási válságokat.
Az éghajlattörténeti kutatások szerint a 14. és a 19. század közötti kis jégkorszak legcudarabb évtizedei a 16. és 17. századra tehetők. Bár a háborúk, az éhínségek és a járványok kitörése sosem magyarázható kizárólag a hőmérséklet változásával, a klíma határozottan katalizálta a társadalmi feszültségeket a kora újkori Európában. A történettudomány és a klimatológia összekapcsolása révén ma már pontosabban látható, hogy a természeti környezet átalakulása mekkora terhet rótt az agrártársadalmakra.
