Habsburg-dinasztia

II. József és reformjai

Az osztrák örökösödési háborút lezáró 1748-as aacheni béke értelmében Mária Terézia elvesztette Szilézia csaknem egész területet, Lombardia egy részét, valamint a Parmai és Piacenzai Hercegséget, de megtartotta magának apja többi örökös tartományát. Mi több, beleegyeztek, hogy férje, a Lotaringiai-házból származó Ferenc István (aki 1737-ben megkapta az örökös toscanai nagyhercegséget) I. Ferenc néven a Német-római Birodalom trónjára lépjen. Ős és Habsburg-Lotaringiai-házi leszármazottai képviselik a Habsburg-dinasztia eredeti ágát.
Az 1748-as béke nem tartott soká. Poroszország nem elégedett meg azzal, hogy a Habsburgoktól megszerezte Sziléziát, a Habsburgokat pedig még jobban foglalkoztatta Szilézia visszaszerzése, mint dél-németalföldi birtokaik védelme a fenyegető francia támadással szemben. Nagyrészt ebből a helyzetből fakadt a hétéves háború (1756-63) megelőző ún. diplomáciai forradalom: minthogy a Habsburgok rájöttek arra, hogy korábbi brit barátaik inkább a poroszokkal való kibékülésben érdekeltek, semmint hogy a Poroszország megsemmisítését célzó osztrák-orosz terveket támogatnak, mindenféle területi nyereség nélkül kibékültek addig legősibb ellenségükkel, a franciákkal. Az 1792-ig fennmaradó osztrák-francia szövetség megerősítését szolgálta az is, hogy 1770-ben a későbbi XVI. Lajos király Marie-Antoinette főhercegnőt vette feleségül.
Annak érdekében, hogy Poroszországgal szemben megőrizzék németországi befolyásukat, a Habsburgok mindent elkövettek, közép-európai területeik megőrzésére és kiterjesztésére. Ebből a szempontból Toscana és Németalföld tulajdonképpen érdektelen volt számukra. Toscanát gyakorlatilag külön kezelték a Habsburg-örökségtől: amikor I. Ferenc császár meghalt (1765), legidősebb fia, II. József császár anyjával együtt az ausztriai birtokok társuralkodója lett, de Toscana nagyhercegévé József öccsét, Lipótot tették. Hasonlóképpen, amikor 1790-ben József címeit Lipót örökölte meg, Toscana ura Lipót második fia, III. Ferdinánd lett. A Habsburgok toscanai ága teljesen elvált a fő- vagy császári ágtól.
II. József uralkodása idején a Habsburgok északkeleti terjeszkedését közép-Európában nem elsősorban a császár törekvései, hanem a külső körülmények határozták meg: Lengyelország első felosztása (1772), amely az oroszok és a poroszok műve volt, Ausztriának juttatta Galíciát és Lodomériát, de felháborította Mária Teréziát, aki még emlékezett a sziléziai támadásra. Bár geopolitikai szempontból logikus volt Bukovina elfoglalása (1775), hiszen így kitöltötték az Erdély és az újonnan megszerzett galíciai tartományok közötti űrt, az akció inkább csak a kücsük-kajnardzsi orosz-török béke (1774) egyik mellékhatása volt.
II. Józsefet sokkal inkább érdekelte a nyugati Bajorország felé irányuló terjeszkedés, mert ezzel stratégiailag megerősítette volna birodalma nyugati határait és a német fejedelmek között élvezett tekintélyét. A poroszok heves ellenkezése miatt azonban a bajor örökösödési háborúban megszerzett területek az Inn-vidékére zsugorodtak (1779), s öt évvel később kudarcot vallott Józsefnek az a terve is, hogy Németalföldet Bajorország fejében a Wittelsbach-háznak adja át.

1. Út a felemelkedésig
2. Figyes és Miksa
3. Házasságok révén európai nagyhatalom
4. V. Károly birodalma
5. Franciaország ellen
6. A spanyol örökség és következményei
7. II. József és reformjai
8. Új korszak hajnalán
9. Sorscsapások és bukás