Az első aranykor: Budapest a századfordulón és a millennium idején

A kiegyezést követően Budapest (illetve a városegyesítésig még Pest-Buda) óriási fejlődésnek indult. A XIX. század utolsó harmada egész Európában az egyre inkább kibontakozó városiasodás korszaka volt, a politikai konszolidáció Magyarország számára is lehetővé tette, hogy ebbe a nagymértékű átalakulásba bekapcsolódjon. Budapest – amely a Monarchián belül Bécshez hasonlóan fővárosi státuszt kapott – lakossága gyorsan nőtt, a lélekszám európai viszonylatban Berlin után itt emelkedett a legmeredekebben.

Méltó rangot kapjon

Ebben az időszakban sok európai nagyvárosban grandiózus városrendezési tervek fogalmazódtak meg. A középkori eredetű városfalak, a korábbi szűk utcák helyén körutakat, sugárutakat és az újfajta impozáns középületek – parlament, operaház, színházak, stb. – elhelyezésére alkalmas tágas tereket hoztak létre.

Bécsben kiépítették a Ringet, Párizsban Haussmann báró valósította meg városépítési elképzeléseit többek között az Étoile tértől kiinduló sugárutakkal, Budapesten Lechner Lajos díjnyertes terve alapján kezdték el kiépíteni a körutas-sugaras városszerkezetet.

Hatalmas építkezési hullám indult el, hogy a magyar főváros méltó rangját megadják. Az építési lázat még tovább fokozta a millennium, a honfoglalás ezredik évfordulójának közeledte. Pest belső kerületei épületállományának jelentős és városképileg is meghatározó része – köztük a legfontosabb középületeinkkel – ebben az időben jött létre.

A Nagykörút

A Budapest fejlődésében alapvető szerepet játszó Fővárosi Közmunkák Tanácsa már működése kezdetén tervbe vette, hogy Pest közepén egy körút létesüljön. Az elegánsabb, nagyvárosias stílus mellett az is fontos cél volt, hogy a régi városfalon kívüli városrészeknek meglegyen egymással is a kapcsolata.

Az új körút nyomvonalát az egykor itt folyó Duna-ágat követve jelölték ki, mivel ez a környezeténél mélyebben fekvő elhelyezkedés lehetőséget adott egy főgyűjtőcsatorna létrehozására is. Volt olyan terv is, amely szerint a körút hajózható csatornaként épült volna meg – ezzel a megoldással Pest ma Amszterdamra emlékeztetne. Reitter Ferenc főmérnök elképzelései azonban pénzügyi nehézségek miatt végül nem valósultak meg. De a szokásos városi körútként való megépítés sem volt egyszerű az 1873-ban kirobbant gazdasági válság miatt.

Hatalmas projektről volt szó, amely több mint 250 épület elbontását igényelte. A mai Szent István körút annak idején iparvidék volt gőzmalmokkal és kétes hírű szórakozóhelyekkel. A Nyugati téren a nyomvonal a vasúti indóházon ment keresztül, és a Király utca, Üllői út közti szakaszon is sok bontási munkára volt szükség. A közvélemény és a sajtó nagy érdeklődéssel követte az eseményeket, hiszen az építkezés teljesen átformálta a környéket, és a kisajátítások, a befektetési lehetőségek révén sokak anyagi helyzetére is hatással volt.

Minden nehézség ellenére a munka mégiscsak haladt: „A nagy körúton egymást érik a stílszerű paloták, a melyeknek gazdag változatossága meglepi az idegeneket” – írta a Vasárnapi Újság 1894-ben, de még a New York-i The Century Magazine is közölt cikket Budapest rohamos fejlődéséről. A Közmunkatanács a Nagykörutat 1896. augusztus 31-én adta át.

A Nagykörúti villamos

„A főváros ismét egy nevezetességgel gazdagodott: villamos vasútja van. Egy ideig csak próbaképen rövid darabon, az osztrák-magyar államvasút pályaházától a királyutczáig van kiépítve, de reméljük, nemsokára körül fogja futni a várost a nagy körút egész hosszában” – tudósított a Vasárnapi Újság 1887. december 4-én.

A villamos annak idején még nagyon szokatlan jelenség volt: „A villamos vasút még a tudomány emberére nézve is meglepő valami. Látszólag nem hajtja semmi. Ló nem húzza, gőzgép nincs elébe fogva, nem fűtik, nem etetik, csak magok az utasok kocsijai vannak egymás mellé kapcsolva, és mégis gyorsan, egyenletesen szalad az egész.”

A város belterületén a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a felsővezeték építéséhez nem járult hozzá, ezért más megoldást kerestek. Felmerült a bécsi villamos példája, ahol az áramot maguk a sínek vezették, ez azonban balesetveszélyes lett volna, a sínek korláttal való elkerítését pedig zavarónak találták. Ezért egy egészen új rendszert dolgoztak ki: „A villamos áramot egy vasrúd vezeti, mely a földbe van sülyesztve (…). A kocsiból egy pózna nyúlik le, s a sin között leér egészen ehhez a vasrudhoz, s onnan a villamosságot a kocsiba vezeti.”

Az Andrássy út és a kontinens első földalattija

A belvárost a Városligettel összekötő sugárút gondolata már a reformkorban felmerült. A Király utca biztosította a kapcsolatot a Városliget felé, de kisiparos-kiskereskedő világával nem felelt meg a kor elképzeléseinek. Jól érzékelhetjük ezt a Vasárnapi Újság cikkéből is: „Lesz tehát egy út mégis a városligetbe, melyen a szabad levegőt kereső városi ember nem fog a sajtos boltok és nyersbőr-raktárak illata által szagérzéke ellen intézett attentátumoknak kitétetni.”

A Sugárút építését későbbi névadója, Andrássy Gyula is támogatta, aki személyesen is láthatta a párizsi nagy városépítési műveleteket. A munka bontásokkal kezdődött, amit a már idézett cikk szerint csak üdvözölni lehetett, mivel „a legrondább házak tömkelege” állt itt. Az Andrássy utat az Oktogon és a Körönd osztja három szakaszra. A legbelső részén többemeletes épületek állnak, a középső szakaszon már szervizutak és fasorok is vannak, az út legkülső részén pedig a zárt sorú beépítés előkertes villáknak adja át a helyét.

Az Andrássy út kiépülése után felmerült a tömegközlekedés kérdése is. A felszíni megoldás ellen szólt, hogy úgy gondolták, „az Andrássy-utat előkelő jellegétől megfosztani nem szabad és azt sétakocsikázásnak és a sport egyéb nemeinek kell fönntartani”. Ezért földalatti vasút építését határozták el a kontinensen elsőként. Egy teljesen új konstrukciót alakítottak ki: míg a londoni földalatti 25-30 méter mélyen haladt, a budapesti közvetlenül az utcaszint alá került, hogy a fárasztó lépcsőmászást a minimálisra csökkentsék.

A millenniumi kiállítás a Városligetben

A millennium megünneplésére tervezett rendezvények csúcspontját az Ezredéves Kiállítás jelentette, amelynek közvetlen előzménye az 1885-ös Országos Kiállítás volt. A világ- és egyéb kiállítások a XIX. század jellegzetes eseményei voltak. Az Ezredéves Kiállítás a korábbi országostól abban különbözött, hogy a jelen gazdasági és művészeti eredményei mellett a nemzet ezeréves múltját és néprajzi vonatkozásait is be kívánta mutatni.

A kiállítás legnagyobb szenzációja az úgynevezett Történelmi Főcsoport, vagyis a ma Vajdahunyad váraként emlegetett épületegyüttes volt, amelyet Alpár Ignác tervezett. Az 1854-es tűzvész után éppen restaurálás alatt álló vajdahunyadi vár ekkor szinte kínálkozott, hogy a Hunyadi-kort prezentáló épület mintájául szolgáljon. De emellett feladat volt a román, a gótikus és a Mária Terézia-korabeli barokk stílus bemutatása is.

Az épületcsoport először csak ideiglenes jelleggel, favázzal készült el (kivéve a román kori részt). A millenniumi kiállítás bezárása után azonban sajnálták lebontani az együttest, érezték, hogy ezzel komoly érték menne veszendőbe. A főváros hozzájárulását is sikerült megszerezni ahhoz, hogy az épületek tíz évig a helyükön maradhassanak, és a Mezőgazdasági Múzeumnak helyet adjanak.

Viszont a tó körüli nedvességet az ideiglenesre tervezett alapozás és a faszerkezetek nem bírták, elkerülhetetlenné vált a bontás. Végül a sajtó, az építészek és a művészvilág összefogásával sikerült elérni, hogy az épületegyüttes újra – már tartós épületszerkezetekkel – felépüljön.

Ős-Budavára: a millenniumi kiállítás szórakoztatónegyede

A millenniumi ünnepségekre a Városligetben létrehozott szórakoztatónegyedben minden volt, ami csak elképzelhető, és az is, ami szinte elképzelhetetlen – a mai kor szenzációhajhászásától nem maradtak el sokban elődeink sem. Az Oskar Marmorek építész tervei alapján felépült terület alapvetően a török kori budai várat imitálta, de a forgatag nemzetközi volt.

A szórakoztatónegyed nem akármilyen díszletek között valósult meg: a török kori budai várat fából, gipszből és egyéb könnyűszerkezetekkel építették meg. Ős-Budavára a kicsiktől a nagyokig mindenkinek kínált érdekességeket, naponta átlagosan 20 ezer látogatója volt. Hogy mennyire megmozgatta az ország apraját-nagyját, jól mutatja, hogy Sebők Zsigmond meseíró is szentel egy fejezetet neki a Maczkó úr kalandjai című könyvében.

Volt itt kávéház, zenepavilon, skót bábszínház, árnyképek és panorámakörkép, mecset dervisekkel, imámokkal, minaret müezzinnel. (Szegény müezzin szomorú véget ért: reumás panaszai miatt nehezen bírta a sok lépcsőt, és miután a fájdalmaira felírt orvosságot egy húzásra megitta, túladagolásban elhunyt.)

A bazárban egy 234 cm magas ír óriás is látható volt, de a szenzációhajhászás ezzel nem állt meg: volt itt két szakállas és egy féltestű nő is. A szenzációs látványosságokat még hosszan sorolhatnánk, igaz, egyikkel-másikkal kapcsolatban kiderült némi turpisság, így például az állítólag egyhuzamban nyolc napig alvó fakírok egyikét rajtakapták, amikor éjjel kinyitotta üvegkoporsóját, és kimászott elszívni egy cigarettát.

A cikk a Budapesti Fejlesztési Központ Nonprofit Zrt. támogatásával valósult meg.