Az egykorvolt Budapest: a városfejlődés fájdalmas áldozatai

Szükségszerű, hogy egy évezredes múltra visszatekintő világváros – főleg a XIX–XX. századi szédületes iramú urbanizáció során – újra meg újra átépüljön, régi épületei, műtárgyai, szerkezeti elemei átadják helyüket az újaknak. Ez a fejlődés viszont olykor fájdalmas áldozatokkal jár. Van, hogy a mérnöki racionalitás vagy a növekedés feltartóztathatatlan kényszere, megint máskor egy korszak (és annak döntéshozó vezetői) az előzőt meghaladni, felülírni akarása az, ami pontot tesz egy-egy, akár sok száz éves történet végére. Budapest fejlődését több nagy építési korszak szegélyezte: ezek közül a kiegyezés utáni évtizedek s a II. világháború utáni felemás modernitás időszaka volt leginkább kiemelkedő hatással a mai városképre. A következőkben e természetes, de olykor szomorú fejlődés néhány jelentős áldozatát vesszük sorra.

A régi pesti Duna-part

Bajban volna Petőfi Sándor, ha a mai pesti Duna-parton kellene eligazodnia: az általa és kortársai által jól ismert, 2-3 emeletes klasszicizáló paloták szinte nyom nélkül eltűntek a folyó mellől. Igaz, először csak elrejtették őket: 1862 és 1866 között, a rakpartok rendezése során feltöltötték a meder egy sávját, majd az így létrejött tömbökön, a mai Apáczai Csere János utca és Belgrád rakpart közt a század utolsó évtizedeiben felépült a később Európa-szerte híres szállodasor.

A Ritz-Dunapalota, a Lloyd, a Grand Hotel Hungária, a Bristol és a Carlton a századfordulós Pest jelképévé vált és maradt is egészen 1944–45-ig, amikor az ostrom során legtöbbjük kiégett, romossá vált, s végül a negyvenes évek végén, nem kegyelmezve a még menthető Lloyd-palotának sem, lebontották őket.

Ma a hatvanas és a nyolcvanas évek között felépült, a korukban előremutató, de sokak szerint léptéktelen, túlméretezett új szállodasor áll a helyükön. Az Apáczai utca klasszicista házsora is szinte nyom nélkül eltűnt az elmúlt évszázad során. Utolsó hírmondói, a 3. és 5. szám alatti, 1812 és 1814 közt Hofrichter József által tervezett paloták ma a Marriott hatalmas hátsó fala mögött bújnak meg, emléket állítva egy végleg letűnt kornak.

A középkori eredetű pesti Városháza és Főtér

Budapest jól ismert városképi elemeinek jelentős része a XIX. század végi „aranykor” során jött létre: az Andrássy út a Hősök terével vagy a Nagykörút is ekkor épült ki, részben korábbi épületek, tömbök bontásával. Van azonban egy pontja a városnak, ahol az újkori városrendezés a múlt egy igen jelentős darabját törölte el: az Erzsébet (eredetileg Eskü téri) híd építésekor, a XIX. és a XX. század fordulóján nagyszabású átépítés vált szükségessé, hogy a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utca közvetlenül rávezethessen az új hídra.

A régi pesti Városháza és az előtte elterülő egykori Főtér épp az új hídfő útjában állt, így hosszas vitákat követően, amelyek során még a Belvárosi plébániatemplom bontása vagy odébb tolása is felmerült, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa az együttes bontása mellett döntött, így a középkori eredetű régi pesti belváros végleg átadta a helyét az 1903-ra kiépülő új hídfőtérségnek.

Budapest azóta vár egy igazi városházára: az 1870-es évek elején a Lipót (ma Váci) utcában Steindl Imre tervei szerint felépült Újvárosháza már a XIX. század végére, a régi bontásának idejére szűknek bizonyult. A főváros vezetése így az eredetileg az 1700-as években Anton Erhard Martinelli tervezte, barokk stílusban invalidusháznak épült Károly-laktanyába költözött be a századfordulón.

A végzetes találatot kapott Iparcsarnok

Nem csak a Duna-parton okozott nagy károkat a második világégés: miközben a szövetségesek a budapesti ipari és vasúti infrastruktúra ellen vezettek bombázásokat, az olykor nagy pontatlanságú támadásokban sok más terület, köztük a Városliget is sokat szenvedett. Ekkor kapott végzetes találatokat az eredetileg az 1885-ös Országos Általános Kiállításra épült, majd az 1896-os Millenniumi Világkiállítás egyik fő attrakciójának számító Iparcsarnok is.

Az Ulrich Keresztély építész és Kohn János konstruktőr tervei szerint felépült nagyszerű kiállítási épület a kor előremutató mérnöki megoldásával, acélszerkezetű üvegtetővel kápráztatta el az ipari kiállítás látogatóit, míg homlokzatai az akkoriban divatos neoreneszánsz architektúrát mutatták. Egész a háborúig a Ligetben megrendezett kiállítások egyik éke volt.

A romos épület falainak felhasználásával 1947-ben épült fel a Városligeti Nemzetközi Vásár legnagyobb épülete, az 5. számú csarnok, ami a vásárváros 1974-es Kőbányára költöztetése után egy ideig bútorraktárként funkcionált, majd 1985-ben Halmos Béla építész tervei szerint a padlóját és az alapjait újrahasznosítva alakították ki a Petőfi Csarnokot. A 2015-ben lebontott ifjúsági koncert- és rendezvényhelyszín helyén a tervek szerint a Pritzker-díjas japán SANAA építésziroda tervei szerint épül fel az Új Nemzeti Galéria.

Helyőrségi (Mária Magdolna) templom

A budai Vár északnyugati végén egykor álló egyház, a Helyőrségi templom lebontásáról máig él az a városi legenda, amely szerint az Országház ablakán kinéző Rákosi Mátyás úgy döntött, túl sok templomtorony csúfítja el a proletárdiktatúra egét, és utasítást adott az 1944–45-ös ostrom után ugyan romosan, de még álló templom elpusztítására.

Dragonits Tamás építész visszaemlékezése szerint egykori mestere, a nagy magyar műemlékvédő, Csemegi József úgy próbálta – sikertelenül – megmenteni az épületet, hogy deszakralizálása után benne javasolta elhelyezni az új munkásmozgalmi pantheont, ahová halála után Rákosi elvtárs is temetkezhetett volna. A sors iróniája, hogy a szakembereknek végül épp a Vár sziluettjébe karistoló tornyot sikerült megóvni, a templomhajó viszont nem kerülhette el sorsát.

A XIII. század közepétől itt álló kis kápolna helyére emelte a XIV. század végén a Vár magyar gyülekezete a háromhajós, késő gótikus bazilikát, nyugati homlokzatának tengelyében az ötemeletes toronnyal. A török időkben dzsámivá alakított épület Buda 1686-os ostroma során súlyosan megsérült, ezért a hajó helyén új, barokk templomot építettek a beköltöző ferencesek, míg a középkori tornyot a kor ízlését tükröző sisakkal állították helyre.

A „csak” 300 éves épület a kommunizmus áldozata lett, a fél ezer éves tornyot viszont a műemlékvédőknek sikerült megőrizniük. Igaz, a kor szakmai elveinek megfelelően „etikusan”, az eredeti anyagától elütő téglával egészítették ki, nem kevés vitát kiváltva ezzel a mindenről sarkos véleményt formáló budapestiek körében.

Az elpusztított Regnum Marianum

Az Ötvenhatosok tere (korábban Felvonulási tér) eredetileg a Nebbien Henrik által a XIX. század elején tervezett Városliget része volt. Amikor 1951-ben megszületett a döntés, hogy a Dózsa György (1945 előtt Aréna) út pályáját 85 méteresre szélesítik ki, és 360 méter hosszan itt alakítják ki a pártállam ünnepi felvonulásaihoz szolgáló teret, több épületet, szobrot és parkelemet is el kellett pusztítani.

A legemblematikusabb közülük az egykori Magyarok Nagyasszonya templom volt, amely az építtető katolikus közösség után Regnum Marianum néven volt ismert. A Damjanich utca tengelyében álló épület 1926 és 1930 között épült Kotsis Iván műegyetemi professzor tervei szerint, aki ekkor még az újkori építészettörténet szakértőjeként historizáló szellemben dolgozott – az épületet a szakirodalom egy része neoreneszánsz, míg másik fele neoromán alkotásként tartja számon.

A Gebhardt Béla tervei szerint kialakított új tér központjában, a városligeti Rondó elpusztított felének helyén állították fel Mikus Sándor híres-hírhedt, talapzatával együtt 17 méter magas Sztálin-kolosszusát, amelynek 1956-os ledöntése után a posztamensen maradt bronzláb után nevezte el a népnyelv a placcot Csizma-térnek.

E talapzat szolgált tovább a kádári pártvezetés dísztribünjeként, a Regnum Marianum helyén pedig 1969-ben Kiss István Tanácsköztársaság-emlékművét állították fel. Ezt a rendszerváltás után a nagytétényi Szoborparkba száműzték, Hofer Miklós tervezte posztamense ma a Regnum emlékkeresztjét emeli a magasba.

Az eltűnt Nemzeti Színház nyomában

A Blaha Lujza téri Nemzeti Színház felrobbantása csak egyetlen, noha nagyon szomorú fejezete annak a történetnek, amely Magyarország első számú nemzeti színjátszóhelyének kálváriájáról szól. Az 1837-ben épült első épületet a mai Astoriánál 1908-ban bezárták, majd 1914-ben le is bontották

Bezárását követően – a tervek szerint ideiglenesen – a társulat számára kibérelték a megszűnt Népszínháznak a bécsi Fellner és Helmer cég által tervezett, 1875-ben megnyitott épületét a Blaha Lujza téren, a Nemzeti pedig a füstbe ment pályázatok miatt egészen a hatvanas évekig az 1944-ben és 1956-ban is súlyos sérüléseket szenvedő házban működött. Ekkor, a lakosság elutasítása ellenére olyan technológiát választottak az új metró Blaha Lujza téri aluljárójának és állomásának építéséhez, amelyhez elengedhetetlen volt a színház lebontása.

1965 januárjától többször robbantást is alkalmazva rombolták le az épületet. Egyetlen megmaradt hírmondója a színpadtechnika hidraulikus mozgatásáért egykor felelős víztorony a Csokonai utcában – ma egy reprezentatív tárgyalóval a felső emeletén.

A cikk a Budapesti Fejlesztési Központ Nonprofit Zrt. támogatásával valósult meg.