Budapest, a sportfőváros: az úszósapkától a vívótőrig

A sportkrónikák feljegyzései szerint minden egy csatával kezdődött, pedig a lelkes fiatalemberek csupán futballozni indultak 1896. november 1-jén a városszéli Pékerdő egyik meglehetősen kopár mezőjére. Nem messze attól a helytől, ahol ma az MTK otthona, az Új Hidegkuti Nándor Stadion áll. A meccsből azonban valódi harc lett, bokatörésekkel, ficamokkal, kék-zöld foltokkal, sokkal inkább a szabályok félreértelmezése, mintsem a brutalitás okán. Az eseményt se mérkőzésként, hanem a pékerdei csataként emlegették a kortársak. A lényeg azonban az volt, hogy Budapesten is elkezdődött a szervezett labdarúgás, a már meghonosodott sportokkal egymásra hatva néhány év alatt felpezsdült a főváros sportélete. Lelkes mecénások, állami intézmények döntéshozói nyúltak a zsebükbe, és Budapest tele lett pályákkal, stadionokkal, vívótermekkel, lőterekkel, sportcsarnokokkal, uszodákkal. A budapestiek ma is imádják a sportot. Az elmúlt évtizedekben azonban inkább eltűntek sportlétesítmények, mintsem újak születtek volna. A tendencia azonban megfordulni látszik, a tervezőasztalokon és a valóságban is olyan komplexumok jelennek meg, amelyek jelzik, egy új korszakba léptünk.

Csaszi és Komi

Budapest köztudottan a vizek városa, így akár magától értetődő is lehetne, hogy egyben az úszás városa is. Ez utóbbi állítás egyrészt valóban igaz, másrészt korántsem olyan magától értetődő. Ugyanis a 19. század közepén a világ még csak ismerkedett a sport, s különösen a versenysport fogalmával, amikor az alakulóban lévő fővárosban már különös gondot fordítottak a test vizes karbantartására.

S noha Hild József nem tudhatta, hogy történelmi jelentőségű sportlétesítményt alkot, azzal minden bizonnyal tisztában volt, hogy egy fontos törekvésnek válik részesévé azzal, hogy megtervezi a Császár uszoda ma is álló, klasszicista főépületét, amely mögött 1860-ban már fedett medence is húzódott.

Két emberöltő sem kellett hozzá, hogy azután valóban az egész úszóvilág az addigra megújult, kibővült uszodára figyeljen. Sporttörténelmet írva 1926-ban az addigra Csaszi becenévre hallgató uszoda adott otthont a sportág első Európa-bajnokságának. Hajós Alfréd és Halmay Zoltán olimpiai aranyai már a kezdeteknél jelezték, hogy Magyarország az úszónagyhatalmak közé számít.

Meghalt a Császár, éljen a király! Ha a legrégebbi és az 1970-es években legújabbnak számító budapesti versenyuszoda tekintetében némileg túlzó is a jól ismert szállóige, nem minden alap nélkül való. Külön létesítményként, de a Császár uszodával szerves egységet alkot a vízilabdaedzők királyáról, az 1932-es olimpiai bajnok magyar csapat szövetségi kapitányáról elnevezett Komjádi Béla Sportuszoda.

Az 1976-ra egy lebombázott ház helyén elkészülő új létesítmény szenzációját a boltozatos tetejű, szétnyitható tetőszerkezete jelentette. Ha az öreg Csaszi nem is halt meg, jelentőségéből ezzel sokat vesztett, és amikor 1989–90-ben szinte teljesen lebontották és átépítették, a honi vízilabda-társadalom kis híján forradalmat robbantott ki a legendás lövőfal haláláért, amelyen olimpiai bajnokok generációi fejlesztették védhetetlen lövéseiket.

A Csaszi után természetesen a Komi becenevet kapó uszoda a Vasas vízilabdacsapatának lett az otthona, és többszöri felújítás után 2017-ben született teljes mértékben újjá a budapesti úszó-világbajnokságra, az átépítés idejét tekintve egyben az esemény első világrekordját is szállítva.

Az innentől hivatalosan Császár–Komjádi Sportuszoda nevet viselő intézmény jelképes kulcsait a megnyitáskor Fürjes Balázs államtitkár, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Tarlós István főpolgármester adta át Darnyi Tamás négyszeres olimpiai bajnok úszónak.

A legendás vizes helyszín

Víz, víz, víz és még egyszer víz. Egy ember, akit hivatalosan Hajósnak, becézve magyar delfinnek hívnak, történelmi olimpiai aranyakat nyerve úszik a tengerben, majd egy uszodakomplexumot tervez egy folyó közepén lévő szigeten.

Szinte fölösleges is hozzátenni, hogy emberünk a vízöntő jegyében született… És mindez együtt megtestesülve egy mára már legendássá váló, korának mérnöki és sportszakmai csúcsát képviselő vörös téglás épületben, Budapest szívében.

A „Spori” vagy a „Hajós”, ahogy a Nemzeti Sportuszoda néven 1930-ban megnyílt létesítményt a budapestiek becézik, az elmúlt közel 90 évben a világ úszósportjának egyik legendás helyszíne lett.

Tervezője, az első magyar olimpiai bajnok és a legendás szövetségi kapitány úszópápa után ma a Hajós Alfréd és Széchy Tamás Uszoda nevet viselő épületegyüttes szinte felsorolhatatlan szenzációs sporteseménynek, -eredménynek adott azóta otthont a Margitszigeten.

A létesítmény karakterét ma is meghatározó alapépület fedett, 33 m-es versenymedencéje az első ilyen jellegű uszoda volt Magyarországon.

A medencén és a lelátón kívül ugrótornyot is rejtő, merész ívű szerkezet Hajós Alfréd tervei alapján, Gergely Jenő statikai munkája nyomán született meg.

Mindössze hét évvel az átadás után Csonka Ferenc építész és Csonka Pál statikus jóvoltából máris tovább bővült egy nyitott, 50 m-es medencével, egy 10 m-es ugrótoronnyal, lelátókkal, illetve kiszolgálóépületekkel, és olyan, a kort megelőző megoldásokkal, mint például a fedettből a nyitottba vezető kiúszó.

A sportkomplexum mai formáját a 2006-os úszó-Európa-bajnokságra nyerte el, újabb nyitott versenymedencével, lelátóval és toronnyal bővülve, illetve a 2010-es kontinensviadalra még tovább korszerűsödve.

Biztos kéz, kötélidegek, vasakarat

Egy évig szakadatlanul dörögtek a fegyverek, majd hirtelen csönd lett. Hosszú csend. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Magyarországon átvitt és valós értelemben is elhallgattak a fegyverek. A sportfegyverek is.

Az addigra már virágzó sportlövész-egyesületeket feloszlatták, a lőtereket bezárták, a császári és királyi hadseregen kívül jóformán egy dugós puska sem sülhetett el. Közel 10 évnek kellett eltelnie, hogy a pesti egylet újra lövöldét nyithasson 1857-ben, a mai napig erre emlékeztető nevű Lövölde téren.

Három évvel később Budán is nyílhatott lőtér, s végre megtört a jég, megtarthatták az első nyilvános lövészünnepélyt. Az 1867-es kiegyezés azután további enyhülést hozott, s nagyjából innen számítható a magyar sportlövészet igazi megszületése, a lőterek reneszánsza.

A már csak utcanevekben élő lőterek közül az üde kivételt a Fehér úti lőtér jelenti, amely nemcsak évtizedeken át adott otthont a sportlövőknek és az öttusázóknak, hanem jelenleg is átfogó megújulás, modernizálás alatt állva szolgál Nemzeti Lőtér néven. Példakép pedig akad bőven, akiknek nyomán új sikeres képviselői nőhetnek fel itt a magyar sportlövészetnek.

Elsőnek mindjárt Prokopp Sándor, aki 1912-ben Stockholmban szerzett először magyar aranyérmet lőfegyverrel a kézben.

Biztos kéz, kötélidegek, vasakarat – és jóstehetség. Hogy az előbbi három tulajdonságon kívül miért lehet szükség a negyedikre is egy sportlövő esetében, arra pedig egy másik legenda, Takács Károly a példa. Tehetséges sportlövőként, hivatásos katonaként szenvedett tragikus balesetet 1938-ban, amikor egy hadgyakorlaton egy felrobbant gránát levitte jobb kézfejét.

Takács nem adta fel, megtanult ballal lőni, s hiába maradt ki két olimpia a II. világháború miatt, 1948-ban Londonban ott volt a lőállásban, s nyert! Csak neki nem jelentett ez meglepetést, mert a dobogón a belső zsebében ott lapult a jó előre megírt győzelmi beszéde. Négy év múlva pedig – mindeddig egyedüli magyar lövőként – mindezt megismételte, beszéddel együtt.

Azzal a különbséggel, hogy előre megjósolta, hogy a helsinki olimpián csakis ő vagy a végül valóban mögötte végző tanítványa, Kun Szilárd nyerheti az arany-, illetve az ezüstérmet. Így azután ismét előre megírta a beszédet. Mindkét változatban. A fantasztikus sportember emlékét a kormányzati tervek szerint egy 21. századi igényű, megújuló létesítmény, a Takács Károly Nemzeti Lövészeti Központ is őrzi majd.

„Én a hetes busszal mentem vívni az olimpiára…”

A Blaha Lujza téri szupermarket békés vásárlói nem is sejtik, hogy néhány évtizeddel korábban micsoda csaták zajlottak egy emelettel a fejük felett. Az Erzsébet körút 1. szám alatt működött a leginkább a halhatatlan, olasz származású mester, Santelli Italo nevével fémjelzett vívóterem, amely egyik szülőhelye volt a fantasztikus magyar vívósportsikereknek.

Volt idő, amikor, ha a teremben elrepült egy véletlenül letört pengedarab, az biztos, hogy egy olimpiai vagy világbajnokot talált el. Santelli mester iskolájában olyan legendák készültek, mint a hét olimpiai aranyérmével a mai napig magyar rekorder Gerevich Aladár vagy a szintén olimpiai bajnok Elek Ilona, Kabos Endre, Petschauer Attila, Posta Sándor.

A Puskin mozi nézőinek nem kell feltétlenül jegyet venniük, ha kardozós jelenetet akarnak látni. Elég átsétálniuk a Kossuth Lajos utca túloldalára, és felpillantaniuk a mozi fölé. Máris a szemük előtt villognak a pengék, igaz nem középkori ruhás, hanem sisakos, fehér plasztronos alakok vágják, szúrják egymást karddal, tőrrel, párbajtőrrel.

A BEAC, később a Bp. Haladás és az OSC, majd ismét a BEAC sportolói Európa egyik legrégibb vívótermében gyakoroltak, gyakorolnak, ahol az 1870-es évektől szinte szakadatlanul zajlik az oktatás – nem is kell külön említeni, hiszen magyar vívásról van szó: világszínvonalon.

Jelenleg a magyar vívás igazi központjának a Puskás Ferenc Stadion szomszédságában lévő, első hazai fedett sportaréna, a Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok vívótermei tekinthetők. A legendás csarnok legfurcsább vívóversenyét 1984-ben rendezték, amikor a magyar sportolók politikai okokból nem utazhattak a Los Angeles-i olimpiára.

A bojkottáló szocialista tábor versenyzőinek ekkor amolyan olimpiapótló Barátság versenyeket rendeztek, s ezeknek a vívószámait itt tartották. Mivel a magyar Parlament másfél évtizeddel később Deutsch Tamás sportminiszter javaslatára az életjáradék szempontjából ezeket a versenyeket is valódi nyári játékoknak minősítette, végül érvényt nyert a későbbi igazi olimpiai bronzérmes, világbajnok, a budapesti Barátság versenyt megnyerő tőrvívónő, Stefanek Gertrúd ironikus mondása: „Én a hetes busszal mentem vívni az olimpiára…”

A cikk a Budapesti Fejlesztési Központ Nonprofit Zrt. támogatásával valósult meg.