Zenés vásznon a korabeli Budapest: a budai Vártól a kőbányai telepig

A vájt szemű mozgóképrajongók jól tudják, hogy a múlt századi könnyűzenés filmeken vagy televíziós felvételeken a főváros számos emblematikus helyszíne visszaköszön. Az ezáltal különleges fénytörésbe kerülő épületek sokat elárulnak arról, hogyan is szórakoztak szüleink, nagyszüleink, a nagy beatgeneráció és az őket követő rocker-csöves nemzedék, amelynek tagjai élettel töltötték meg ezeket a nagy múltú tereket. Utólag, persze, meglehetősen furcsa látni és értelmezni, hogy épített örökségünk ékei a kádári rezsimben nem jelentettek többet, mint könnyűzenei díszletnek lenni.

Jól fésült mintagyerekek babazsúrja a Vár Klubban

Az 1967-ben Banovich Tamás által rendezett, Ezek a fiatalok című film a beatgeneráció egyik kultikus helyszínére, a budai Várban, a Szentháromság és a Hess András tér sarkán található Vár Klubba kalauzol bennünket.

A Fellner Sándor tervezte, 1904-ben a Pénzügyminisztérium számára átadott neogótikus épületben később általános iskola nyílt, majd 1954-ben a Budapesti Műszaki Egyetem vette át, és vidéki hallgatóinak rendezett itt be kollégiumot. Nem sokkal ezután kezdődött az igazi őrület a beatbandák próbáival, amelyek zajos sikereik közepette egymásnak adták a kilincset.

1962. szeptember 23-án az Omega itt kezdte pályafutását, méghozzá úgy, hogy tudtukon kívül nevezte el őket a klubvezetés. De játszott itt a későbbiekben a Futurama, a Wastaps, az Echo, a Nautilus vagy a Tolcsvay-fivéreknek is helyet adó Wanderers, míg a bárban az azóta már közmondásossá vált Sakál Vokál szórakoztatta a nagyérdeműt.

Így vált a hatvanas években a historizáló stílusú Vár Klub az egyik legfelkapottabb és legprogresszívebb ifjúsági szórakozóhellyé, ahol egészen a hetvenes évek elejéig kötelező volt a fiúk számára a zakó és a nyakkendő viselete.

Nem kis elismerést jelentett, ha valaki a Vár Klubban léphetett fel, akár a szombati táncos összejöveteleken, akár a koncerteken, ahol már nemigen táncoltak „ezek a fiatalok”, hanem az új divat szerint inkább csak hallgatták és énekelték a dalokat. Ezt örökíti meg a játékfilm is, amelyben egy semmitmondó történetbe ágyazva az ódon falak között láthatjuk, hogyan szórakozott az ifjúság.

Persze a rendezőnek vigyáznia kellett, nehogy túlságosan is felhevült fiatalságot mutassanak a kamerák, így jól fésült mintagyerekek babazsúrjának sikerült beállítani a bulit, ami „élesben” egyáltalán nem volt az.

Mintha a hatvanas évek tinédzserei, a filmben megjelenő Illés, a Metro és az Omega, valamint Koncz Zsuzsa és Zalatnay Cini rajongói ugyanúgy szórakoztak volna, mint szüleik Németh Lehelt vagy a Záray–Vámosi házaspárt hallgatva.

A film így annak ellenére, hogy számba veszi az együttesek repertoárját, nem igazán lehetett hiteles, de a magyar rock- és filmtörténet első próbálkozásának megtette, nem beszélve arról, hogy a híres-nevezetes Vár Klub hangulatába óhatatlanul beleszagolhattunk.

Sikítozó lányok a Metro Klubban

Sokkal autentikusabb lett viszont az Extázis 7-től 10-ig, amit Kovács András rendezett 1969-ben. Úgy látszik, az eltelt két év és az időközben bevezetett új gazdasági mechanizmus jótékony hatása mélyebb elemzést is megengedett az alkotóknak, miközben az Illés–Metro–Omega „szentháromságon” kívül az akkoriban a hatalom által kevésbé kedvelt Horváth Charlie vezette Olympia együttest és a Tolcsvay-triót is szerepeltették a maguk közegében, a klubjaikban.

A film miliője erősen eltér az addig megszokott táncdalfesztiválok hangulatától, és számot adva a fiatalok szórakozási szokásairól, szokatlan őszinteséggel mutatja be a rendőröket, akik igazoltatták a koncertre igyekvőket a Balaton partján, és még abba is beleszólhattak, hogy mennyi pénz elegendő a szórakozásukhoz. A Síp utca és a Dohány utca sarkán álló kultikus Metro Klub is megjelenik, ahol a lányok sikítoznak és ujjaikat harapdálják, a fiúk pedig ütemesen rázzák a fejüket, miközben Frenreisz Károly – némiképp rácáfolva arra, hogy ők belvárosi úrigyerekek – azt üvölti a mikrofonba, hogy „kettőnk közé a pénz éket ver”.

Az egyik klubban megszólalnak a „finom melódiákhoz szokott” öregek is, akik elítélik a fiatalok szórakozási szokásait, de velük kontrasztban áll Hobo későbbi nyilatkozata, aki az Olympia együttes zenéjére lejtett performanszszerű, ösztönös táncával sokakat megdöbbentett a korabeli nézők közül. A filmben sodró lendülettel árad az Omega zenéje a ferencvárosi Kinizsi utcai klubjukban, ahol az angliai minta alapján akkoriban egyedülálló dekorációval – köztük az együttes tagjainak portréival – díszített termet láthatunk, benne az őrületig felhevült, tomboló közönséggel, amely kórusban üvölti a refrént. Az Omega-koncertre várakozva néhány filmkocka erejéig láthatjuk a Kinizsi utcát is, ahol az immáron vegyes öltözetű, itt-ott már farmerban és bőrdzsekiben is virító fiatalok hosszú, tömött sorokban várnak a bebocsátásra. Na, ilyet nem lehetett látni az Ezek a fiatalokban.

A Várkert Bazár kockás terítős valósága

Mészáros Márta 1970-es, Szép lányok, ne sírjatok! című filmjében is a megfelelő realitással kerültek vászonra, illetve képernyőre az ifjúsági szubkultúrának teret adó helyszínek. Az Illés eltiltása miatt – a BBC-ben nyilatkoztak a hazai klubok áldatlan állapotáról és arról, hogy mennyire értelmetlen a fiúk hosszú hajviseletének tiltása – a Kex és a Tolcsvay-trió játszotta a szerepüket, de érdekes módon a kádári slendrián diktatúra egyik jellegzetességeként a hangzó anyagban megmaradhattak az Illés-számok.

A filmben a klubhelyszínekben, valószínűleg tudatos rendezői húzásként, a befogadóképesség szerinti két véglet jelenik meg. A Metro együttes a Hol az a hely? című számát a Budai Ifjúsági Parkban játssza hatalmas tömeg előtt – a zsúfolásig telt ház itt esetenként 12 ezer embert jelentett –, de érdekes színfoltként azt is láthatjuk, hogyan engednek be ide több ezer fős közönséget egy alig egy-két méter széles kiskapun.

A rend szigorú őrei és a rendezők árgus szemekkel követik nyomon a miniszoknyás lányokat és a hippi kinézetű srácokat, utóbbiak közül a hosszú hajúakat visszafordítják a sorból. A diktatúra lazulását azonban jelzi, hogy már nem öltöny-nyakkendőben jönnek a fiatalok, hanem pulóverben, dzsekiben, és néhányuknak már farmerje is van. A többség pedig – akiket beengedtek – a Várkert Bazár történelmi levegőjét szívva az oszlopsorok mellett vagy a színpad előtt kedvenc együttesük zenéjéért rajong.

Az Ifipark büféjét is kameravégre kapták, a maga szocreál kockás terítős valóságában. A női főhős pedig a korszellemnek megfelelően sokágyas munkásszállón lakik, ahová úgy surran be udvarlója, hogy elvigye vidékre. A koncerthelyszínek másik véglete a Syrius együttes családias légkörű koncertjében érhető nyomon a legendás hírű angyalföldi Csanády utcai klubjukban, ahol elvont zenét hallgathat a földön ülő, alig százfős vájt fülű közönség. Mindkét zenei helyszínnek mintegy ellenpontjaként Zalatnay Sarolta a Tolcsvay-trió kíséretében úgyszintén megjelenik a filmben egy hatalmas prérin eszkábált színpadon.

Füstölgő gyárkémények

Nem film, „csupán” egy, a kor szintjén leforgatott tévéfelvétel – kis túlzással videóklip – a némiképp melankolikus és nosztalgikus hangvételű Moszkva téri lányok című dal, amit a kor technikai nívójához képest magas színvonalon örökített meg a Magyar Televízió Toldy Mária előadásában. Az akkor egyik legnépszerűbb táncdalénekes 1970-ben kislemezre vette ezt a számot, amelynek illusztrálására több képeslapszerű bevágást alkalmaztak.

A bevezetőben a Halászbástyán jelenik meg a művésznő többféle szemszögből készített állóképeken, majd mozgóképen dalolja el emlékeit barátnőiről és szerelmi életükről egy meglehetősen puritán háttér, egy nagy fehér vászon előtt. A refrén alatt már az akkori Moszkva teret mutatják fotók sorozatával, az énekesnővel: látható a Postapalota, a nagy lépcső, amit mára már lebontottak, a négyes-hatos villamos megállója és az újságosbódék. Érdekesség, hogy ezt a dalt Toldy Mária lánya, Malek Andrea is többször elénekelte napjainkban.

Éppen nem az úri Buda, hanem a proli Kőbánya a helyszíne Szomjas György 1981-es Kopaszkutya című filmjének, amelyben egy Colorado nevű zenekar – a valóságban a Hobo Blues Band tagjai, menedzserüket pedig Schuster Lóránt alakítja – mindent megtesz annak érdekében, hogy a periférikus helyzetéből fakadó hátrányát leküzdje, és befusson. A lepusztult környék, a füstölgő gyárkémények, a lepukkant művelődési ház kiválóan szemlélteti, milyen hátrányos volt a helyzete a külvárosból induló zenekaroknak.

A folyosók sötétek, a színpad kicsi, a bútorzat hiányos, a környék szemetes, a zenészek a WC-ben mossák meg a lábukat, egyszóval idillnek semmi nyoma. Kőbánya ugyanakkor megmutatja kertvárosias vagy inkább nyomorgó falusias arcát is a filmben, amikor a próbateremben játszódó jeleneteknek lehetünk szem- és fültanúi a mai szemmel már megmosolyogtatóan amatőr körülmények között játszó profi zenekarral. A külvárosi dzsungaság ellentéte a film végén megjelenő Tabán, ahol nagykoncerten előadják többek között a címadó Kopaszkutyát, s ezzel befut a zenekar, igaz a menedzserüket kirúgják, aki számára kezdődik minden elölről.

Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes a Pártközpont Tudományos Közoktatási és Kulturális Osztályának 1981 májusában írt véleményt a filmről, amely csak a kulturális pártapparatcsikok nagy vitája után kerülhetett a mozikba. A megbeszélésen olyannyira sokfélék voltak a vélemények, hogy a bemutatást ellenzők is találtak a filmben értéket, és a mellette állóknak is voltak ellenvetéseik. Végül arra jutottak, hogy ennél szocializmus-ellenesebb alkotásokat is játszottak a magyar mozik, ráadásul a Kopaszkutya valós problémára, a társadalomból való kitaszítottságra hívta fel a figyelmet.

A bemutatás melletti további érv volt, hogy a közvéleményben már híre kelt a produkciónak, így a zenészek mártírokká váltak volna, ha nem debütálhatott volna az alkotás a szélesebb nyilvánosság előtt. Az MHV viszont egy tollvonással betiltotta a hanganyagot, így az csak 1993-ban jelenhetett meg nagylemezen. Erdős Péter „popcézár” még a Corvin moziba tervezett filmbemutatót is megakadályozta, arra hivatkozva, hogy a közönség szétverheti a berendezést. Végül Szolnokra száműzték a premiert 1981. április 6-án, amelyet a Hobo Blues Band és a P. Mobil koncertje követett.

Szánkódombból Királydomb

Speciális rocktörténeti helyszín a zuglói Királydomb, amelyet Bródy János, az István, a király rockopera szövegírója keresztelt el, szinte azonnal átmentve az elnevezést a köztudatba és ezzel együtt a térképekre. Az István, a király film alapjául szolgáló darabnak sokáig nem volt engedélyezett helyszíne: a Népstadion ötletét hamar elvetették, a III. kerületi tanács pedig műemlékvédelmi okokra hivatkozott, és elzárkózott az óbudai amfiteátrumban való rendezéstől.

A XIV. kerületi tanács Művelődésügyi Osztálya csak a városligeti, javarészt építkezési törmelékkel feltöltött Szánkódombra adta meg az engedélyt, ebből lett rövid idő alatt Királydomb, amely sokáig az ország egyetlen magyar rocktörténeti vonatkozással bíró helyszíne volt. Ma már viszont van Radics Béla utca is az őt posztumusz díszpolgárrá fogadó XIII. kerületben, Angyalföldön, közel a szoba-konyhás Vőlegény utcai lakáshoz, ahol a gitárkirály lakott és alkotott, illetve létezik Bencsik Sándor utca is Debrecenben, a legendás P. Mobil és P. Box gitárosára emlékezve.

A cikk a Budapesti Fejlesztési Központ Nonprofit Zrt. támogatásával valósult meg.