Divatos nők, botrányos helyzetek
James Tissot Vonatra várva című festményén egy nő áll egyedül egy vasúti peronon. Nyugodt magabiztossággal fordul felénk, körülötte poggyászok, kezében összecsukott napernyő, újság, virágcsokor és piros kockás pokróc. A helyszín egy külső londoni vasúti csomópont, a Willesden Junction valamikor az 1870-es évek elején. A külvárosi állomás jelentéktelenségéből kiragyogó divatos hölgy egy csendes, de annál jelentősebb forradalom megtestesítője.
- A cikk James Tissot festményein keresztül mutatja meg, hogyan tette a vasút vagy a hajó az önálló utazást egyre több viktoriánus nő számára elérhetővé
- Kiderül, milyen szigorú illemszabályok között mozoghattak az egyedül utazó nők, akiknek még egy ártatlan beszélgetés is kockázatosnak számíthatott
- Tissot magánélete sem nélkülözte a botrányt: elvált ír múzsájával, Kathleen Newtonnal házasság nélkül, nyíltan élt együtt a viktoriánus Angliában
A XIX. század második felében a vasút elterjedése a nők számára is új lehetőségeket teremtett. Postakocsin vagy folyami hajón utazni komoly fizikai állóképességet igényelt, ráadásul a kellemetlen utastársak testközelségét is el kellett viselni. A pályaudvarok és a vonatok viszont olyan jól szervezett nyilvános terekké váltak, ahol a sok ember és a rendet felügyelő személyzet miatt a hölgyek nagyobb biztonságban érezték magukat, így egyre gyakrabban egyedül indultak útnak. A vasút ezzel gyökeresen megváltoztatta a közlekedés hozzáférhetőségét, hatására a mobilitás már nem csak a férfiak kiváltsága volt.
Viktoriánus tippek
Az egyedül utazó nőknek azonban nagyon körültekintőknek kellett lenniük. Szabadon mozoghattak, de kifogástalan és visszafogott viselkedést vártak el tőlük. Az illemtankönyvek azt tanácsolták, hogy öltözzenek egyszerűen, kerüljék a feltűnést, és ha lehet, senkivel ne álljanak szóba. Az utazás közben szinte elkerülhetetlen, felszínes csevegés is kockázatosnak számított. Ugyanakkor az úriemberektől megkívánták, hogy vigyék a hölgyek táskáját, leengedjék az ablakot, feladják a poggyászt, vagy a karjukat nyújtsák a kocsiból való kiszálláskor. Ilyen esetben a nők dönthettek úgy, hogy elfogadják a figyelmességet, de utána tenniük kellett róla, hogy az illedelmes férfi ne is gondoljon további közeledésre vagy szorosabb ismeretség kialakítására.
A hölgyeknek olykor nehéz helyzetekkel – például szemtelen idegenek tolakodó viselkedésével – is meg kellett küzdeniük, amikor egyedül utaztak. Berthold Woltze festménye is egy ilyen szituációt örökít meg: egy modortalan férfi egy gyászruhába öltözött, egyedül utazó fiatal lányt zaklat. Szivarral a kezében, nevetgélve hajol át az üléstámla fölött, és minden illemszabályt figyelmen kívül hagyva próbálja felkelteni a nő figyelmét, hogy beszélgetésbe elegyedjen vele. A tenyérbemászóan irritáló figura a durvaság és erkölcstelenség találó karikatúrája.
Ez is érdekelhet
A vasúti etikettről szóló könyvek ilyen esetekben azt tanácsolták a hölgyeknek, hogy engedjék le a fátylukat, forduljanak az ablak felé, vagy temetkezzenek a könyvükbe. Ha mindez nem segített, akkor helyénvalónak számított segítséget kérni a kalauztól, de akár egy idegentől is. Nagyobb biztonságban érezhette magát az, aki egy házaspár vagy egy idősebb asszony közelében talált magának helyet. A tökéletes megoldás pedig az úgynevezett „hölgykocsik” bevezetése volt, amelyek kifejezetten azzal a céllal jöttek létre, hogy megvédjék utasaikat a füsttől, a zajos viselkedéstől és a nem kívánt figyelemtől.
Miért fizessen elő?
Pénzt takarít meg
Házhoz visszük
Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz
