Ősi európai DNS-minták alapján vizsgálták a germán és a kelta nyelvek eredetét

A germán és kelta nyelvek európai elterjedésének pontosabb megismerését tette lehetővé egy kiterjedt, több ezer ősi emberi genomot elemző új nemzetközi tanulmány. A Koppenhágai és a leideni egyetemek kutatóinak a Nature című tudományos folyóiratban megjelent közös, archeogenetikai, régészeti és nyelvészeti adatokat integráló vizsgálata jelentősen átírhatja azokat a hagyományos elképzeléseket, amelyeket a szakemberek a kontinens nyelvi kialakulásáról és az európai őstörténet vándorlási folyamatairól alkottak.

A nemzetközi kutatócsoport összesen több mint 4500 ősi európai emberi maradvány DNS-ét elemezte, amelyből 712 genomot most szekvenáltak első alkalommal. Eske Willerslev professzor, a tanulmány vezető szerzője szerint a DNS-szekvenciák önmagukban természetesen nem árulják el, hogy az adott személy milyen nyelven beszélt életében.

A genetikai állományok régészeti és nyelvtörténeti bizonyítékokkal való szisztematikus kombinálásával azonban a kutatók képessé váltak arra, hogy évezredekre visszamenőleg nyomon kövessék a lakosság fizikai mozgását, amely közvetlenül befolyásolta a nyelvek terjedését. A legjelentősebb eredményük egy korábban teljesen ismeretlen, Kr. e. 2000 körül lezajlott skandináviai migrációs hullám azonosítása volt.

Az adatok alapján a Balti-tenger partvidékéről érkező bevándorlók rendkívül gyorsan szóródtak szét Skandináviában, és jelenlétük tartós nyomot hagyott Észak-Európa demográfiai és kulturális arculatán. A kutatók azt gyanítják, hogy ez a betelepülő csoport hozta magával a mai germán nyelvek – köztük az angol, a német, a holland és a skandináv nyelvek – legkorábbi ősét.

Ez a felfedezés alapvetően cáfolja azt a több mint száz éve fennálló tudományos konszenzust, amely a germán nyelvek gyökereit egy mintegy ötezer évvel ezelőtti korábbi, kora bronzkori migrációhoz kötötte. Az új genetikai adatok azt valószínűsítik, hogy az alapok ezer évvel később szilárdultak meg a régióban. Hugh McColl, a tanulmány vezető szerzője hangsúlyozta: a DNS pontosan abban a térségben és időpontban mutatta ki az új lakosság érkezését, amikor és ahol a nyelvészek a legkorábbi germán formák szétválását várták.

A kutatás egy másik meglepő fejezetet is megnyitott a skandináv történelemben a viking kor előzményeinek feltárásával. Mintegy 1500 évvel ezelőtt, évszázadokkal a híres viking expanzió előtt, jelentős népességmozgás indult meg a mai Észak-Németország területéről Dánia és Dél-Svédország felé. Ezek az új telepesek, különösen a dániai Sjælland szigetén, a helyi lakosság domináns elemévé váltak.

A vándorlás egybeesett az óészaki (óskandináv) nyelv, a vikingek későbbi nyelvének kialakulásával, amit az a tény is erősít, hogy a dán és svéd vikingek genetikailag ezer szálon kötődtek ezekhez az újonnan érkezettekhez. A csoport szoros rokonságban állt a Britanniát meghódító angolszászokkal is, ami biológiai magyarázatot adhat a skandináv és az angolszász kultúra között fennálló tartós művészeti és nyelvi hasonlóságokra.

A kutatócsoport ugyanezt az interdiszciplináris módszertant alkalmazta a kelta nyelvek eredetének tisztázására is. A kelta nyelvcsalád ma már zömmel csak az európai kontinens peremvidékein, például Írországban, Walesben, Skóciában és Bretagne-ban maradt fenn, kétezer-ötszáz évvel ezelőtt azonban egész Közép-Európában és Nyugat-Európa jelentős részén ezt a nyelvet beszélték.

A nyelvészek évtizedek óta vitáztak arról, hogy a kelta bölcső Európa atlanti partvidékén, vagy beljebb, Közép-Európában alakult-e ki. A most bemutatott DNS-adatok egyértelműen egy mintegy 3000 évvel ezelőtti közép-európai migrációt jeleznek, amely nyugat felé haladva elérte a mai Franciaország, a Brit-szigetek és az Ibériai-félsziget területét, megdöntve ezzel az atlanti partvidéki elméletet.

Az európai nyelvcsaládok kialakulásának vizsgálata régóta a történettudomány és a nyelvészet egyik legkomplexebb feladata. A hagyományos történeti nyelvészet a hangeltolódások és a szókincsek összehasonlításával igyekezett megrajzolni a nyelvek családfáját (glottokronológia), miközben a régészet a tárgyi kultúrák elterjedését (például a zsinegdíszes kerámia kultúráját vagy a harangedényes kultúrát) térképezte fel.

A kettő összekapcsolása sokáig zömmel spekulációkon alapult, mivel a kultúraváltás (amikor a helyi lakosság átveszi egy új csoport tárgyait és szokásait) nem feltétlenül jelentett demográfiai vagy nyelvi váltást is. Az új évezredben megjelenő és robbanásszerűen fejlődő archeogenetika áttörést hozott, mivel a feltárt csontmaradványok stabil izotópos és DNS-vizsgálata ma már közvetlenül képes megmutatni a populációk tényleges vérségi mozgását és keveredését.

A koppenhágai eredmények is azt bizonyítják, hogy a nyelvi szétválások kronológiája csak az integrált, molekuláris szintű kutatásokkal tisztázható.