Különleges ecsetekkel készítette freskóját Michelangelo a Sixtus-kápolnában

A Sixtus-kápolna monumentális oltárképének legújabb restaurálása során a szakemberek feltárták Michelangelo egyedi festéstechnikáját, amely jelentősen felgyorsította és forradalmasította a freskó elkészítését. Az Artnet News beszámolója szerint a Vatikáni Múzeumok áprilisban fejezte be "Az utolsó ítélet" (1536–1541) több mint harminc év utáni első átfogó karbantartását. A munkálatokat és az új tudományos eredményeket a Vatikán egy önálló kötetben (Michelangelo 2026: The Extraordinary Maintenance of the Last Judgement) is publikálta.

Az idei három hónapos helyreállítási folyamat elsődleges célja az volt, hogy eltávolítsák a freskóra rakódott vékony, fehéres szennyeződést. Ez a réteg a kápolnát évente látogató milliók verejtékének és leheletének párolgásából csapódott ki a falfelületen. A tisztítás nyomán jelentősen javult a színek és a részletek láthatósága, ami lehetővé tette a kutatók számára, hogy a korábbinál jóval alaposabban megvizsgálhassák Krisztus második eljövetelének rendkívül sűrű és összetett kompozícióját.

A munkálatok közben Paolo Violini, a Vatikán vezető restaurátora közelebbről is tanulmányozta a festmény felszínét, és megfigyelte Michelangelo szisztematikus, párhuzamos ecsetvonásait, amelyek több helyen keresztezve egymást vonalkázott (sraffozott) hatást keltenek.

A restaurátor észrevette, hogy amikor az ecsetvonások némileg megremegtek a felületen, a mellettük futó vonalak pontosan ugyanazt a görbületet követték. Violini a The Times brit napilapnak nyilatkozva elmondta, hogy ez a megfigyelés egyértelműen bizonyítja: Michelangelo saját készítésű, speciális, többfejű ecseteket használt. Ezek az egyedi, gereblyeszerű szerszámok lehetővé tették számára, hogy egyetlen mozdulattal több párhuzamos vonalat húzzon. A festékrétegek vizsgálata alapján a művész többféle ilyen eszközt is alkotott, köztük egy háromfejű, valamint egy majdnem tizenöt centiméter széles, akár tíz sörtéből álló ecsetet is.

Ezek a többfejű szerszámok nem csupán a monumentális oltárkép elkészítését gyorsították fel, hanem egy sokkal fontosabb művészi célt is szolgáltak. A speciális ecsetek segítségével Michelangelo képes volt a festészet nyelvére lefordítani azokat a finom, de erőteljes vonalkázásokat, amelyeket a szobrászatban a többpontos (fogas) vésővel hozott létre a kő felületén, amitől a fény szinte vibrálni kezd a márványon. Ez a technika különösen a hajzatok kialakításánál szembetűnő, míg más területeken, például a testek ábrázolásánál annyira finoman alkalmazta, hogy szinte észrevehetetlen, mégis drámai hatást kelt.

A festéstechnika elemzése mellett az új kötet egy eddig homályos részletre is rávilágított. Bár széles körben ismert, hogy Michelangelo ráfestette arcát a Szent Bertalan által tartott lenyúzott bőrre, Fabrizio Biferali művészettörténész a tisztítás után egy másik rejtett önarcképet is egyértelműen azonosított. A mester az arcát egy a halált jelképező alak által viselt kendőn is elrejtette a jelenet alsó, kaotikus részén, amely vélhetően a művész újjászületését szimbolizálta az alkotás befejezésekor.

Michelangelo Buonarroti 1536-ban, huszonöt évvel a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának befejezése után tért vissza a helyszínre, hogy megfesse Az utolsó ítéletet. A megbízást még VII. Kelemen pápa adta, de a munkát már III. Pál pápa pontifikátusa alatt végezte el. A mű elkészítésének történelmi kontextusát a korszak mély vallási és politikai válsága, elsősorban a reformáció terjedése és Róma 1527-es feldúlása (Sacco di Roma) határozta meg. A freskó apokaliptikus, nyomasztó és drámai hangvétele éles ellentétben áll a mennyezetfreskó klasszikus, reneszánsz derűjével; az alakok eltorzult anatómiája és a kompozíció dinamikája már a manierizmus korszakát vetítette előre.

A monumentális, több mint százharminc négyzetméteres falkép már a maga korában is óriási botrányt kavart, elsősorban a több száz meztelen alak ábrázolása miatt. A tridenti zsinat (1545–1563) rendelkezései alapján a művészettől megkövetelték a vallási dogmák szigorú és szemérmes tiszteletben tartását, így Michelangelo halála után nem sokkal Daniele da Volterra kapott megbízást a legkirívóbb ágyékok kendőkkel és ágyékkötőkkel történő eltakarására, amiért megkapta a „Braghettone” (Gatyakészítő) gúnynevet.

A freskó az évszázadok során a gyertyák korcsától és a tömjénfüsttől folyamatosan sötétedett, és bár az 1990-es években egy átfogó, globális vitát kiváltó restaurálás során visszanyerte eredeti, élénk színeit, a folyamatos állagmegóvás a Vatikán egyik legfontosabb feladata maradt.