1648-ban a vesztfáliai béke megkötése nemcsak a harmincéves háborút zárta le, de a németalföldi tartományok birtoklásáért folyó, közel egy évszázados spanyol–holland ellenségeskedés is véget ért. A déli, katolikus területek helytartója ekkor már egy éve III. Ferdinánd német-római császár öccse, Lipót Vilmos volt. A főherceg uralkodása első éveiben felszabadított néhány franciák által megszállt flamand várost, de az ezt követő békés időszakban valami egészen mással töltötte az idejét: létrehozta az akkori Európa legjelentősebb, több mint 1400 festményt számláló műgyűjteményét. 

Lipót Vilmos – II. Habsburg Ferdinánd német-római császár és Mária Anna bajor hercegnő legfiatalabb gyermeke – még csak hétéves volt, amikor apja az 1621-es végrendeletében meghatározta az utódai öröklési rendjét. A császár spanyol mintára változtatott a korábbi szokásjogon, és nem osztotta el a fiai között az általa birtokolt országokat és tartományokat, hanem az összes terület osztatlan uralkodójaként a legidősebbet, Ferdinándot jelölte meg. Az új rendelkezés egyértelművé tette Lipót Vilmos számára, hogy nem lesz belőle király, így az egyházi pálya felé orientálódott. Első püspöki címeit már tizenegy évesen megkapta, később pedig valósággal halmozta a tisztségeket, de az egyházpolitika iránt semmilyen érdeklődést nem mutatott. Egyetlen olyan pozíciója volt, amely közel állt a szívéhez, ez pedig az 1641-ben elnyert Német Lovagrend nagymesteri címe.

Elegáns hadvezér

A herceget időközben merőben más jellegű feladatok is megtalálták: 1639-ben ő lett a császári csapatok főparancsnoka. Katonai tapasztalata ugyan nem volt, de a mellé rendelt tábornok szerint „ha főherceg őfőméltósága még egy kicsit gyakorolja a háborúzást, olyan hős lesz belőle, amilyet rég nem láttunk; az ágyúgolyókat ugyanis csak annyiba veszi, mint a repkedő szúnyogokat”. A jóslat nem teljesült maradéktalanul. Lipót Vilmos több súlyos vereséget is elszenvedett a harmincéves háborúban, később viszont Spanyol Németalföld kormányzójaként katonailag is sikeres volt. 1652-ben például kiűzte a francia csapatokat Gravelingenből. A felszabadított flamand városok ujjongva ünnepelték, hálaadó miséket, tűzijátékokokat, felvonulásokat tartottak, és diadalkapukat emeltek a tiszteletére. A helytartó udvari festője, ifj. David Teniers pedig életnagyságú, reprezentatív portrét készített a győztes hadvezérről háttérben a csatamezővel. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2025. tél számában olvasható.