Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetének vizsgálatát nagymértékben befolyásolta – és befolyásolja mind a mai napig –, hogy a rendelkezésünkre álló források többsége a megtorlás során keletkezett. De milyen tényezők vezették az eljárások kitervelőit, végrehajtóit? A bosszú, mint vezérlő elv, mennyire játszott szerepet? Ez utóbbi alatt ez esetben nem csupán a hideg, számító hatalmi logika eszközét értjük, hanem az ősi, érzelmektől sem mentes, „szemet szemért” felfogást is. 

Az 1956-os forradalom utáni megtorlással kapcsolatban tartja magát az a közkeletű értelmezés, amely szerint a kádári hatalom ugyanannyi forradalmárt végeztetett ki, mint ahány „kommunista mártírt” számontartott. Elsőként érdemes a tényeket számba venni. A kivégzettek esetében régóta folyt a „számháború”: 250 és 300 között rengeteg becslés született.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága szakmai felügyeletével az 1956-os megtorlás büntetőügyeinek feldolgozására létrehozott Perek ’56 (perek56.hu) adatbázisban jelenleg 233 kivégzett forradalmár szerepel. A további szisztematikus levéltári kutatások eredményeképpen ez a szám a jövőben akár bővülhet, drámaian azonban nem fog változni, 230 és 240 között marad. Az elnyomó hatalom részéről a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatal által 1957-ben kiadott úgynevezett „Fehér könyv” (a tényleges címe: Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben) második és harmadik kötetében összesen 217 „mártírt” tartottak számon. A két adat tehát nagyon közelít egymáshoz, ez adhatta az alapját az említett „szemet szemért” meghatározásnak. Ugyanakkor mind ez ideig írásos nyoma annak nem került elő, hogy a kádári megtorlás során szándékoltan hajtottak végre hasonló számban kivégzéseket, mint ahány saját halottjuk volt. Ennek ellenére a dokumentumokban a bosszúvágynak számos megnyilatkozása tetten érhető.

Bizonytalanságok

Mielőtt rátérnénk egyes belügyi funkcionáriusok megnyilvánulásaira, vizsgáljuk meg a megtorlás általános indítékait. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a Magyar Dolgozók Pártja politikai és kormányzati hatalma lényegében összeomlott, november 4-e után a kommunista rezsim kiépítésének alapvető biztosítékai a megszálló szovjet csapatok voltak. Ezt az időszakot az állampárt részéről három szempont befolyásolta: a bizonytalanság, a legitimációs válság és a „saját erő” megteremtése. Utóbbi lényegében a karhatalmat jelentette, amelyben komoly szerepet kaptak a társadalom által gyűlölt államvédelmi tisztek, beosztottak. Az egykori „ávéhások” majd később, az 1960-as évek elején jelentettek kisebb fejtörést a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) és a belügy vezetőinek, illetve adtak lehetőséget bizonyos személyekkel való „leszámolásra”; ekkor azonban még bőszen használták és alkalmazták őket – ami némi magyarázattal is szolgál a forradalmárokkal szembeni bosszú motiváltságára. A bizonytalanságnak számos összetevője volt, többek között az, hogy ekkor még nem lehetett tudni, a politikai vezetés hol fogja meghúzni a határokat. Azaz, mik lesznek azok a cselekedetek, amelyek az 1956. október 23. és november 11. közötti időszakba még „belefértek”, és melyek nem.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2025. tél számában olvasható.