Amióta Magyarországon felmérések készülnek a munkahelyük és lakóhelyük között ingázókról, azóta a számuk és a kereső népességen belüli arányuk folyamatosan nő. Az 1960-as évek végére már csaknem egymillióan jártak be naponta egy-egy közeli faluból városi munkahelyre, leginkább valamilyen gyárba dolgozni. Ezek az emberek szinte mindannyian első generációs gyári munkások voltak, bejárónak, ingázónak, paraszt-munkásnak, „kétlakinak” is nevezték őket. A korai Kádár-korszakban a megítélésük az állampárt részéről meglehetősen negatív volt, életformájukat általában károsnak bélyegezték. 

A következő sorokban a Vas megyében élő, Szombathelyre naponta ingázók életébe szeretnék bepillantást nyújtani. Bemutatni azt, hogy az „imperialista országok” határán fekvő területen milyen sors várt azokra, akik a termelőszövetkezetek elől a gyárakba menekültek.

Ez férfimunka volt – nőknek

„Mint a madár, akit bezárnak a kalitkába” – ezt válaszolta az egyik falusi származású interjúalanyom, amikor megkérdeztem, hogyan érezte magát a gyárban. Nemcsak Péter utálta az ipari munkát, az első generációs munkások többsége rosszul érezte magát a négy fal között. 1960-as évek elején azonban nem lehetett tudni, hogy az erőszakkal létrehozott és a falusiakra kényszerített termelőszövetkezetek meddig és hogyan fognak működni. A családok többsége éppen ezért azt a túlélési stratégiát választotta, hogy csak az idős szülők léptek be a téeszbe, és a húszas éveikben járó fiatalok a közeli városokban vállaltak munkát.

Vas megyében az 1950-es években a szükségszerű ipari beruházások azonban szinte mind elmaradtak, így a következő évtized elején még a városban élők számára sem volt elég álláslehetőség. Szombathelyen a munkaerő-közvetítő hivatalok előtt reggelente több száz álláskereső tolongott. „A Munkaügyi Osztály folyosóján úgy kellett sorban állni, mint a gyóntatószéknél” – magyarázta Jutka, amikor arról kérdeztem, hogy miként sikerült fiatal falusi, szakképzetlen lányként felvételt nyernie a szombathelyi szövőgyárba. Ő, több másik interjúalanyomhoz hasonlóan, ismerősi beajánlással szerzett állást.

Máshogy szinte nem is lehetett, mert a jogszabályok nemcsak hogy engedték, de elő is írták a falusi álláskeresők diszkriminációját. A gyárak csak abban az esetben vehették fel őket, hogyha az adott munkalehetőség iránt városi lakosok nem érdeklődtek. A vidékiek csak a legrosszabb, egészségre ártalmas és alulfizetett pozíciókért harcolhattak, leginkább egymással.
 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2025. tél számában olvasható.