Saint Cosme Les Tours-ban meghal Pierre de Ronsard francia költő, a francia reneszánsz költészet kiváló képviselője. Nemesi családból származott, fényes udvari karrier várományosa volt. Latin és görög tanulmányokat folytatott. 1558-tól IX. Károly udvari költője lett. Humanista tanulmányai alatt ébredt fel benne az antik műfajok felújításának szándéka. Költői csoportot alakított Brigád, majd Pléiade néven. Eszményképük az antik költészet, céljuk a francia nyelv és költészet felemelése volt. Ronsard ódákat, szonetteket írt; 1550-ben jelent meg ódáinak négy könyve. Két évvel később Szerelmek címen kiadott petrarkizáló szonettjeiért az udvari költők kigúnyolták. Vergiliusi hangvételű, francia nemzeti eposznak szánt Francus-legendájából csak négy ének készült el. Életében Európa elismert költőfejedelme volt. Lírájában a reneszánsz ember természet- és életszeretete, racionális világszemlélete kapott hangot. Formai tökéletességre való törekvésével és az antik hagyományok élesztésével a klasszicizmus előfutára volt. Az irodalomban új műfajokat, új lírai versformákat honosított meg. Verseinek kiadása a legbonyolultabb filológiai feladatok közé tartozik. A számos változat miatt eltérő szövegű és beosztású kiadások alapszövege legtöbbször az 1584-es gyűjteményé.
Tessedik Sámuel mezőgazdasági író, pedagógus, lelkész, az agrártudományok művelésének egyik magyarországi úttörője 1742. április 20-án született Albertiben. Az erlangeni evangélikus egyetemen teológiát tanult. Mezőgazdasági és természettudományi ismereteit autodidakta módon, főként Németországban szerezte. 1767-től Szarvason volt evangélikus lelkész. 1780-ban a parasztifjak képzésére `gyakorlati-gazdasági szorgalmatossági` iskolát alapított. 1795-ben az iskola tevékenységét fel kellett függeszteni, mert Tessedik Sámuel összetűzésbe került az egyházközség elöljáróival. Úttörő tevékenységet fejtett ki a korszerű vetésforgó, a szántóföldi takarmánynövények termesztése és az istállózó állattenyésztés elterjesztésében, s kísérletet folytatott szikes területek javításával kapcsolatban. Jelentős érdeme az alföldi szikesek fásítása. Ő honosította meg Szarvason és környékén az akácfát, illetve Magyarországon a lucernát, továbbá a vasborona és a henger használatát. Új méznyerési eljárásának köszönhetően - az addigi szokástól eltérően - a méheket nem kellett többé elpsutítani. Közreműködött a feldolgozóipar, az értékesítés, a vízi és szárazföldi szállítás megszervezésében. Tevékenysége kiterjedt egészségügyi területekre is, például kutakat fúratott a tiszta ivóvíz biztosítása érdekében. Részt vett a keszthelyi Georgikon megszervezésében, amelynek elnöke is volt. Szarvas városában halt meg.
A Béri előnév használata a 16. század végétől vált rendszeressé a családban. Birtokaik Vas és Sopron vármegyében voltak. Fiatalon Csobánc várában szolgált a gyalogság vajdájakánt, s részt vett a törököt kiűző háborúban. 1700-ban Vas vármegye főszolgabírája lett. 1704 decemberében csatlakozott II. Rákóczi Ferenc csapataihoz, aki kinevezte ezredeskapitánnyá, 1709-ben brigadérossá. Bátor, leleményes és fáradhatatlan alparancsnok volt, több diadalmas ütközetet vezetett, így Győrvárnál és Kölesdnél is legyőzte az osztrákokat. 1710. október 28-án, Szekszárd határában a császáriak fogságába esett. A haditörvényszék halálra ítélte és kivégezték.
