Többszázezres tömeg előtt debütált az augusztus 20-ai tűzijáték

„Ha tovább is ilyen mértékben halad a Szent István nap népszerűsége, akkor tökéletesen eléri a francia július 14-ikét” - fogalmazta meg a Felsődunántúli Hétfői Ujság újságírója 1928-ban, egy évvel azután, hogy augusztus 20-án a Gellért-hegyről fellőtték az első köznépnek szánt, nagyszabású fényjátékot. Bár az államalapító királyunkhoz köthető impozáns rendezvénysorozat jellege az évek során számtalanszor átalakult, kétségtelen, hogy az ünnep látványos külsőségei immár közel egy évszázada meghatározzák nemzeti ünnepünk arculatát.

A hagyomány szerint Magyarországon az első nagyobb fényjátékot Hunyadi Mátyás és Aragóniai Beatrix esküvőjén tartották, ez azonban – természetesen – akkor még csak a meghívott nemeseknek és az előkelő vendégeknek szólt. Hogy ezt követően hogyan alakult a hazai tűzijátékozás karrierje, nehezen rekonstruálható: a források alapján a barokk korban már a fejedelmi vigasságok elmaradhatatlan kelléke lehetett, sőt Buda 1686-os visszafoglalását is állítólag ilyen égi mutatvánnyal ünnepelte meg a bécsi udvar.A 17. századra a tűzijáték az európai udvari ünnepségek egyik kedvelt látványosságává vált, sőt idővel a városi rendezvényeken is egyre gyakrabban megjelent, így a korábban elsősorban az uralkodói és főúri reprezentációhoz kötődő pirotechnikai bemutatók fokozatosan elérhetővé váltak a szélesebb közönség számára is.

Hasonló bizonytalanság övezi a Szent István-napi tűzijátékozás eredetét is: bár augusztus 20-át már az 1092-es szabolcsi zsinat egyházi ünneppé nyilvánította, a hozzá kapcsolódó látványosságokról 1835 előttről alig maradtak fenn forrásaink. 1835-ben azonban a pesti Horváth-kertben már biztosan égi fények kíséretében emlékezett meg a népes közönség első szent királyunkról, amiről a Rajzolatok a társas élet és divatvilágból lapszáma a következőképpen számolt be: „Budán e’ hó’ 20dikán ismét megültük nemzeti ünnepünket sz. István király’ napját. (...) Illy napon szini s’ más müvészi mutatványokat mint de Bach lovag társaságáét nem láthatni ugyan, de annyival többet lát az ember, mert illykor felvilágositások vannak nem napi, hanem éji renden, így volt ez ma Budán a’ Horváth kertben, hol Pest és Budának a’ legszemeltebb közönsége vala jelen, kik a’ kivilágositással párositott tüzijáték után tízóra tájban széledtek-el.”

A szabadságharc bukása után az augusztus 20-ai ceremónia évekig elmaradt, legközelebb 1860-ban igyekezett egy lelkes szakértő fényjátékkal közelebb hozni Szent István-napját az emberekhez. A próbálkozás azonban kudarcba fulladt: az attrakció utolsó – és egyben leglátványosabb – része előtt ugyanis az érdeklődők annyira közel mentek a puskaporhoz, hogy a tűzmesternek biztonsági okokból le kellett fújnia a Szigetvár ostromát felelevenítő finálét. A nem éppen megértő közönség ezután dühében rátámadt a szervezőkre és felgyújtotta a művész valamennyi eszközét. A pórul járt alkotó keserű tapasztalatairól a Pesti Naplónak írt nyilatkozatában később a következőképpen számolt be: „S daczára annak, hogy a hiányos elzárás által a nép tömegesen tódult be jegyek nélkül, és én ezáltal egész bevételemet elvesztém, a négy első szakaszt felgyújtám, hogy szakértésemről bizonyságot tegyek. (...) mint magyar, és a magyar tűzművészet első alkotója, jóakaratomért kétezer forintnyi kárral jutalmazott meg a népcsoport, mely hónapokig tartó munkálkodásaimnak gyümölcsét összerombolta.”

Első szent királyunk ünnepe a kiegyezés után azonban ismét reflektorfénybe került: 1891-ben munkaszüneti nappá, 1938-ban pedig nemzeti ünneppé nyilvánította az országgyűlés augusztus 20-át. Ezzel párhuzamosan a Szent István-naphoz köthető rendezvénysorozat is egyre monumentálisabb méreteket öltött: míg az Ujság című folyóirat munkatársa 1925-ben még búsan ecsetelte a háború utáni ünnepek szürkeségét és egyhangúságát (a rosszindulatú bécsieket és a túl drága MÁV-ot hibáztatva az érdeklődők létszámának apadása miatt), addig két évvel később a Budapesti Hirlap hasábjai már egy teljesen más képet festettek a nemzeti ünnepről: „Budapesten soha még ilyen fényes, ragyogó, lelkes nem volt Szent István ünnepe. A fővárosban félmillió ember nézte végig az ünnep sok látványosságát. Százezrek vonultak fel a Várba a Szent Jobb-körmenethez. (...) És ez a lelkes, nagy tömeg egész nap fáradhatatlanul az utcán kóválygott.” A legnagyobb tömeg azonban az ebben az évben először megrendezett gellérthegyi tűzijátékozásra érkezett, amire sokan már a kora délutáni órákban helyet foglaltak maguknak.

Az új műsorszám népszerűségét jelzi, hogy a Hirlap munkatársa szerint „Nyolc óra felé a Dunapartra néző összes étterem és kávéház zsúfolásig megtelt közönséggel, 9 órakor valósággal életveszélyessé vált a tolongás nemcsak a Dunaparton, hanem a város belső részein is”. Pedig a parti sétányokon nagy ára volt ám a mulatságnak: egy-egy, jó kilátással kecsegtető létrafokot kezdetben ötven fillérért árultak, de – a Budapesti Hirlap újságírójának szavaival élve – az „első rakéta felröppenése után az árak is meglehetősen felröppentek”, így a későn ébredők ennek a többszöröséért juthattak már csak jó helyhez. „De a közönség így is el volt ragadtatva és a puffogástól, durrogástól félig megsiketülve, 10 órakor csak nehezen akarta tudomásul venni, hogy a színpompás tűzijáték véget ért” – zárta beszámolóját a lap munkatársa, aki összességében határozottan pozitív véleménnyel volt a rövid, de színpompás rendezvényről.

Az augusztus 20-i tűzijátékozás az 1930-as években nyerte el végső formáját: ekkor használtak például először zenei aláfestést, amely napjainkban is meghatározó részét képezi az attrakciónak. A két világháború közötti időszak politikai eseményei azonban nem hagyták érintetlenül első szent királyunk ünnepét sem: míg az 1927-es Szent Jobb-körmenetet csupán egy zavart elméjű férfi zökkentette ki a megszokott rendjéből, addig 1938-ban már nyilas fiatalok igyekeztek bontani a rendet. A korszak politikai szimbolikája a tűzijáték látványvilágában is megjelent: 1938-ban – tehát a nemzeti ünneppé nyilvánítás évében – például égők segítségével Nagy-Magyarország képét jelenítették meg a szervezők az égen.

1944 után évekig nem került sor az impozáns hagyomány felújítására, 1949-ben azonban a szovjet befolyás alatt álló kommunista vezetés egy jól irányzott döntéssel augusztus 20-ára időzítette az új alkotmány hatálybaléptetését, ezzel pedig az addigi Szent István-nap az addigiaktól teljesen eltérő jelentést kapott. A tűzijáték még néhány évig az augusztus 20-ai ünnepségek része maradt, 1954-től azonban a párt az április 4-ei felszabadulási ünnepre helyezte át a hangsúlyt – és vele együtt a látványos égi parádét is.

Csak tíz évvel az 1956-os forradalom leverése után, 1966-ban rendeztek ismét fényjátékot augusztus 20-án, amit látványos hajóparádével is összekötöttek. Az 1989-es rendszerváltás után az ünnep visszanyerte eredeti jelentését: azóta is első szent királyunkat ünnepeljük minden nyár végén, és bár a nagyjából minden évben megrendezésre kerülő tűzijáték szükségességéről évről évre fellángolnak a viták, maga a látványosság mára elválaszthatatlanul összefonódott augusztus 20-ával.