Kiszárították volna a Földközi-tengert, hogy új területeket nyerjenek Afrika és Európa között

2020. szeptember 10. 19:22 Múlt-kor

Az első világháborút követő zűrzavarban igen merész tervek születettek, amelyek a káosz, az elégedetlenség, a földéhség és az emberiség aktuális problémáinak kiküszöbölésére, megoldására szolgáltak volna. Egyikük volt az Atlantropa-terv, amely Herman Sörgel német építész fejéből pattant ki. A lényege az volt, hogy az Afrikát és Európát elválasztó Földközi-tenger kiszárításával, egészen pontosan a vízszintjének lecsökkentésével új földterületeket nyert volna az emberiség, amivel – a remények szerint – újabb konfliktusoknak sikerült volna elejét venni.

Korábban

Az 1920-as évek olyan briliáns felfedezéseket szültek, mint a penicillin vagy az árammal működő közlekedési lámpa, ám számos megmosolyogtató vagy éppen zavarbaejtően ambiciózus mérnöki ötletek is ekkor kerültek napvilágra. Ez utóbbiak sorába tartozik az Atlantropa-terv, amely egy hatalmas gátrendszert álmodott meg többek között a Gibraltári-szoroshoz. Ez a szerkezet a tervek szerint egyrészt annyi elektromos áramot termelt volna, amely Európa fogyasztásának felét fedezni tudta volna, másrészt segítségével kiszáradt volna a Földközi-tenger egy része, az egykor víz borította vidékek helyén pedig hatalmas új területeket vehetett volna birtokba a többek között a földekért is háborúzó emberiség.

A Szuezi-csatorna inspirálta

Habár igencsak sci-fibe illőnek hat e terv, az ötletet valóban fontolóra vették, és az 1950-es évekig számos tudós emlegette, mint esetleges megoldást. A különös, utópisztikus látomásnak is beillő elképzelés Herman Sörgel német építész fejéből pattant ki. A 42 esztendős Sörgel 1927-ben találta ki Atlantropa tervét, amelyet eleinte Panropaként emlegetett. Az emberiség legnagyobb mérnöki munkái, mint például a Szuezi-csatorna megépítése inspirálta őt, ám a mércét még magasabbra helyezte.

A Földközi-tenger a párolgása következtében számításai szerint harmincszor annyi vízmennyiséget veszít, mint amennyivel a beleömlő folyók szaporítják. Ez a differencia csak azért nem jelentkezik szemmel láthatóan, mert a tenger összefüggésben áll a világóceánokkal és az elveszített vízmennyiség ilyesformán állandóan pótlódik. Így „csupán” annyit kell tenni, hogy a Gibraltári-szorosban gátak hálózatát építik ki, amely a vízutánpótlást akadályozta volna meg, a tervek szerint hasonló módon jártak volna el Szueznél és a Dardanelláknál is, valamint a Szicíliát Tunéziától elválasztó tengerszoros is kapott volna néhány gigantikus konstrukciót. Ezen gátakat összekötve a tetejükre autó- és vasutakat terveztek, amelyek segítségével könnyebb lett volna a közlekedés a két (pontosabban három) kontinens között.

A becslései szerint a gátak segítségével a tenger magassága évenként tizenöt méterrel csökkenne. Tíz év alatt 150 méteres vízvisszahúzódásra lehetne tehát számítani. A projekt során – amely az egyik előadása szerint 250 éves időtartamra lett volna tervezve – megközelítőleg 660 ezer négyzetkilométernyi, művelhető földterületet hódítottak volna el a természettől (tehát nem az egész Földközi-tenger száradt volna ki, csak a vízszint lecsökkenésével új területek bukkantak volna elő a habokból, főként az Adriai-tengeren), miközben a gátak kb. 250 millió ember napi szükségletét biztosító áramot termeltek volna. A cél az volt, hogy bőséges villamosenergiát biztosítsanak az emberiségnek, valamint az élelmiszerellátást is javítsák, amivel egy új aranykort kívántak elhozni Európa népei számára. Sörgel gyakran mondogatta, hogy a „szuperkontinens” (vagyis az Afrikából, Európából, valamint az újonnan nyert területekből álló Atlantropa) létrehozása az egyetlen módszer egy újabb globális konfliktus megakadályozására.

Szükség van a helyre

Az első világégés borzalmainak és emlékeinek béklyóitól gyötörve számos tudós kereste Európában a megoldást hogy egy szebb és biztosabb jövőt teremthessenek a kontinens lakói számára. Habár a háború, majd az azt követő spanyolnátha milliók életét követelte, Európa lakossága 1920 és 1930 között 488 millióról 534-re nőtt. Eközben az öreg kontinens térképe teljesen megváltozott: birodalmak szűntek meg, régiúj országok bukkantak elő, számos apró államalakulat jött létre, amelyek sokáig nem találták helyüket a nagypolitikában. A német vidékeken pedig ismét egyre népszerűbb lett a már a 19. század végén felbukkanó Lebensraum (élettér) geopolitikai elmélet, amely azt a meggyőződést követte, hogy egy társadalom számára az a legfontosabb, hogy fennmaradjon és virágozzon, ehhez pedig megfelelő méretű földterület szükségeltetik. A leginkább Hitler felemelkedése után ismertté váló elképzelés a Führer gondolataiban már úgy öltött testet, hogy az árja német népnek joga van elvenni Kelet-Európa lakosainak földjét, hogy a szükségleteit ki tudja elégíteni.

A két világháború között egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy Közép-Európa egyszerűen kicsi a túlnépesedő lakosai számára, vagyis nincs elég hely. Az Atlantropa-terv pedig azt ígérte: orvosolható a probléma.

Nem tűnt kivitelezhetetlennek

A grandiózus terv történetének egyik legfurcsább eleme az volt, hogy valóban komolyan vették. A Földközi-tenger vizének eltüntetését célzó Panropa-projekt 1929-ben került be a köztudatba. Bár sokan felvonták rá a szemöldöküket, abban a korszakban, amikor megkezdték a Hoover-gát építését, amikor a Balti-Fehér-tengeri-csatorna is látható alakot öltött, nem sokkal korábban pedig átvágták Közép-Amerikát Panamánál, nem beszélve a hollandokról, akik szintén jelentős földterületeket hódítottak el a tengertől, egyáltalán nem tűnt lehetetlen feladatnak.

Sörgel ma talán őrültnek tetsző terve egy regényt is inspirált, amely a projekt eredeti nevét kölcsönözte a címéhez: Panropa. Az 1930-as alkotásban a heroikus német mérnökök annak ellenére hozták létre a gátrendszert, hogy számos ázsiai és amerikai gazember hátráltatta őket. A projektről film is készült, valamint megalakult az építészek és mérnökök által életre hívott Atlantropa Intézet. A figyelemfelkeltő elgondolás hosszú éveken át kapott nyilvánosságot a sajtótermékek oldalain. A Pesti Napló 1937 októberében például így írt róla: „Vannak még nagy fantáziával megáldott emberek... Ezen a héten a pálmát kétségkívül Hans Soergel német mérnök nyerte el, aki szédületes tervéről gyors egymásutánban tartott előadást a stuttgarti és a nizzai rádióban. Nem kevesebbről van szó, mint hogy Soergel ki akarja szárítani a Földközi tengert.”

A terv sötét oldala

Az Atlantropa-terv természetesen azzal nem foglalatoskodott túl sokat, hogy mit kezdenek azon az észak-afrikai, dél-európai, valamint közel-keleti kultúrák, amelyek tagjainak életét évszázadok óta a tengerpart határozza meg. Ahogyan annak a hatásaival sem, hogy a Kongó-folyó lezárásával és Közép-Afrika elárasztásával oldotta volna meg az attól északabbra fekvő Szahara öntözésének kérdését, valamint így tette volna a fekete kontinens belsejét hajózhatóvá. Habár az 1930-as években német kortársai a zsidókat nevezték meg, mint a Németországot fenyegető legnagyobb veszélyt, Sörgel szerint Ázsia lakóitól kellett akkoriban tartani.

Atlantropát a korabeli felfogásnak engedelmeskedve Sörgel „természetesen” európai kézbe tette volna, az afrikai népekre csupán munkaerőforrásként tekintett. Ötletét a náci vezetéshez is elvitte, ám a terv nem szinkronizált a németek kelet felé forduló, hódító politikájával, így a világháború végéig esélytelennek tűnt a megvalósítása.

A második világégés porának elültével a projekt ismét előtérbe került, és számos politikus, valamint iparmágnás figyelmét keltette fel (főként az afrikai gyarmatokkal való kapcsolattartás zökkenőmentesebbé válását várták tőle), ám a világ fejlődése teljesen más irányba haladt: az atomenergia jóval praktikusabbnak tűnt, mint egy utópisztikus, szörnyű társadalmi és természeti változásokkal járó gátrendszer. Atlantropa ötlete végül Sörgel halálával végleg az enyészeté lett: 1952. december 4-én este Sörgel biciklivel ment a müncheni egyetemre előadást tartani, amikor egy ismeretlen sofőr elütötte. A 67 éves mérnök néhány héttel később, karácsony napján halt bele sérüléseibe. A tettest sohasem kerítették kézre.