Hét híres ember, aki nyomtalanul eltűnt

Szinte napra pontosan 165 évvel ezelőtt veszett nyoma a segesvári csatában az akkor 26. életévét taposó Petőfi Sándornak, akinek a hollétéről azóta is rengeteg pletyka kering. Vannak, akik szerint a szabadságharc egyik legfontosabb csatájában lelte végzetét, mások szerint Szibériában hunyt el. A történelem rejtélyes eseteinek sora szinte véget nem érő, összeállításunkban hét ismert példát mutatunk be.

A rejtélyes átjárót kereső

John Cabot (olaszul Giovanni Caboto) velencei születésű felfedező északi irányba hajózva próbált nyugat felé rövidebb utat találni az akkor még Indiának hitt Amerikába - ez volt az északnyugati átjáró. A spanyolok, valamint a portugálok kalandor vállalkozásnak vélték tervét, így Cabot Angliában próbált szerencsét: 1494-95 táján költözött Bristolba, végül a bristoli kereskedők egy vagyonos csoportja, valamint egy firenzei bankház új kereskedelmi lehetőségek reményében finanszírozták két nagyobb utazását. Az első expedíció során 1497-98-ban északnyugatnak indulva angol zászló alatt a Matthew fedélzetén hajózva első európaiként ő fedezte és térképezte fel Labradort és Újfundlandot, majd a rossz időjárás és élelmiszerhiány hatására visszafordult.

VII. Henrik angol király jelentős összeggel, mintegy tíz fonttal (egy jómódú angol mesterember két évi bevétele) jutalmazta a hazatérő Cabotot, aki 1498 februárjában újabb 20 fontot kapott a következő expedíciójának megszervezésére és költségeire (nem számítva a különböző angol és itáliai hiteleket). A források szerint 1498 májusában öt hajóval futott ki Bristol kikötőjéből, azonban egy spanyol követi jelentésből tudjuk, hogy ezek közül egyet Írország partjainál egy hatalmas vihar megállásra kényszerített. A négy hajó azonban továbbhaladt súlyos rakományaival - ezekről kutatók azt feltételezik, hogy zömük kereskedelmi portéka lehetett.

1499-től semmilyen hír nem érkezett a korszakban még vakmerőnek számító vállalkozásról, a négy hajó nyomtalanul eltűnt. A legvalószínűbb, hogy a tengerészek odavesztek a tengeren, azonban Alwyn Ruddock történész szerint túlélték a küldetést: állítólag az egyik hajón szolgáló londoni lakos, Lancelot Thirkill 1501-ben már ismét az angol fővárosban élt. Ruddock úgy véli, a többi matróz a Cabotékkal utazó Giovanni Antonio de Carbonariis fráter vezetésével megalapította Észak-Amerika első keresztény települését.

A Bristoli Egyetem kutatói sem zárták ki, hogy az expedíció tagjai sikeresen hazatértek, szerintük John Cabot 1500-ban már London utcáin sétált - hiteles forrás azonban nem támasztotta alá az elméletet. Habár Cabot végül nem találta meg a kora újkorban sokak által keresett átjárót, felfedezéseivel nagy szolgálatot tett az angol koronának: jogalapot adtak arra, hogy Anglia később birtokba vegye Kanadát.

A cinkotai asszonyirtó

Az 1877-ben született Kiss Béla az 1900-as évek elején költözött fiatal feleségével Cinkotára (ekkor még nem volt Budapest része), a Kossuth utca 9. szám alatti házba. A szőke hajú és kék szemű, erős testalkatú férfi tanult szakmájára nézve bádogos volt, és a visszaemlékezések szerint megbízhatóan és szorgalmasan dolgozott.

Kiss felesége 1912 táján viszonyt kezdett egy férfival, és a kezdetben titkos kapcsolatot egy idő után nyíltan folytatták. Nem sokáig: hamarosan az asszony és lovagja is eltűntek a városkából, senki nem hallott többé felőlük. A bádogos élvezte a közvélemény támogatását, amellyel sikerült elhitetnie, hogy neje valószínűleg elszökött a szeretőjével, ő pedig új életet akar kezdeni. Cinkota lakosai még némi elégtételnek is tekintették, hogy a mester a csélcsap asszony távozása után egyáltalán nem élt szerzetesi életet. A környék legjobb partijának számító, jóképű és stabil egzisztenciájú férfi házában szép számmal fordultak meg a csinos, fiatal nők; igaz, egy-két alkalomnál többször egyiket sem látták nála vendégeskedni.

Mivel Kiss bádogos volt, senkinek nem szúrtak szemet az udvarában egyre növekvő számban tárolt fémhordók. A helyi rendőrrel beszélgetve megemlítette, hogy szerinte hamarosan háború lesz, ezért a hordókban benzint tart, a szűkebb időkre. A háború valóban kitört 1914-ben. Kiss ekkor már 37 éves volt, így egyáltalán nem kellett arra számítania, hogy az első hullámban behívják. Ő azonban önként jelentkezett a szolgálatra, s 1914-ben örökre elhagyta cinkotai házát.

1916-ban a benzinhiányra hivatkozva felnyitották a bádogos 24 fémhordóját, amelyekben 23 nő és egy férfi maradványait találták meg embriópózban, faszeszben tárolva (más források szerint a pesti Kresinszky Márton, az ingatlan eredeti tulajdonosa a bérlő távollétében fel akarta újítani a házat, s ehhez keresett alapanyagokat). A hatóságok megállapították, hogy az áldozatok nagy részét megfojtották, a többi pedig mérgezés áldozata lett. A rendőrség átkutatta a férfi házát is, ahol egy fényképalbum tanúsága szerint 1903 és 1914 között 74 nővel volt kapcsolata a bádogosnak, azonban csupán 1912 után gyilkolt. A modern kori kutatások szerint Kiss potenciazavarral küzdött, felesége valószínűleg ezért tartott szeretőt, azonban hozzá kell tenni, hogy a férfi már jóval hamarabb és jóval többször félrelépett, saját magának is bizonygatva férfiasságát.

Kiss Béla a hivatalos katonai jelentések szerint 1915-ben a szerbiai Valjevóban fogságba esett, majd tífuszban elhunyt. Az 1916-os eseményeket követően nyomozás indult a sorozatgyilkos ellen, aki a hatóságok szerint nem hunyt el, hanem új személyazonosságot vett fel. A "cinkotai asszonyirtó" - ahogyan a lelepleződését követően kortársai emlegették - sohasem került elő, habár 1919-ben egyesek látni vélték Budapesten, 1924-ben a Francia Idegenlégióból érkeztek információk felőle, míg az 1930-as években New York-i magyarok ismerték fel a férfit, aki állítólag a Hatodik sugárút egyik bérházában dolgozott házfelügyelőként.

A felfedező

A norvég Roald Amundsen volt az első felfedező, aki végighaladt a már a John Cabot által is keresett északnyugati átjárón (1903-1906), majd az angol Robert Scott kapitánnyal folytatott drámai vetélkedés során 1911 decemberében, 35 nappal az angol előtt elsőként jutott el a Déli-sarkra. 1926-ban Amundsen az olasz Umberto Nobile és az amerikai Lincoln Ellsworth társaságában léghajón repült át az Északi-sark fölött.

Két évvel később, 1928. június 18-án a norvég kutató, valamint honfitársa, Leif Dietrichson és velük együtt négy francia eltűnt a Barents-tenger térségében, miközben a Latham 47 típusú gépen megpróbáltak segítséget nyújtani Umberto Nobile számára, aki egy újabb sarki expedícióról visszatérőben társaival az Italia nevű léghajóval május 24-én egy jégtáblán rekedt.

Amundsen és társai eltűnésének körülményei ismeretlenek, sem a hidroplánra, sem utasaira nem akadtak rá azóta sem. Umberto Nobilét és expedíciójának egy részét viszont később sikerült megmenteni. Az eltűnt hidroplánnak eddig csak egy úszóját és egy üzemanyagtartályát találták meg az észak-norvégiai Tromsø városában. A tartály sérüléseiből arra lehetett következtetni, hogy Amundsen gépe - valószínűleg a köd miatt - kényszerleszállást hajtott végre a Barents-tengeren. Valaki egy kést és egy nagy kalapácsot használt a tartályon. Ez annak bizonyítéka, hogy valaki túlélte a leszállást, s valószínűleg megpróbáltak visszatérni a jégmezőre. A holttesteket azóta sem találták meg.

A magyar terrorista

1931. szeptember 13-án éjjel 0 óra 20 perckor hatalmas robbanás rázta meg a Budapest nyugati határaitól mindössze néhány kilométerre található Biatorbágyot. A robbanás a Füzes-patakot átívelő viaduktot érte, amelyen éppen abban az időpontban haladt át a Bécsbe tartó nemzetközi gyorsvonat. A detonáció a második és a harmadik kocsi alatt történt, amelyek egyetlen kocsi kivételével magukkal rántották az egész vonatot; a szerelvény 26 méteres magasságból zuhant a patak völgyébe 22 ember halálát okozva.

Fortepan

A hatóságok eleinte az illegalitásban élő kommunista párt tagjait gyanúsították, azonban heteken belül a tényleges elkövetőre, Matuska Szilveszter 39 éves bécsi gyárosra terelődött a gyanú, aki bekötözve, álsebekkel jelen volt a robbanás helyszínén (még fényképe is megjelent a lapokban), különös, zavart viselkedése sokaknak feltűnt. A rendőrség négy egymástól független bejelentés után vizsgálatot indított, és megállapította: a férfi nem volt az utasok között.

Matuska az első világháborúban főhadnagyi rangig vitte, s eleinte tanítóként kereste kenyerét, később kereskedelemmel és ingatlanspekulációval egészítette ki jövedelmét, közben feltalálóként is tevékenykedett. A férfit október 10-én vette őrizetbe a bécsi rendőrség. Megállapították, hogy robbanóanyagot, vascsöveket, gyújtózsinórt vett, de ő ezt azzal magyarázta, hogy kőbányája van, majd pedig azt állította, hogy gyárának kéményét akarja felrobbantani. Végül október 16-án beismerő vallomást tett, és elismert két ausztriai és a németországi merényletet is.

Bécsi tárgyalásán, habár elmebeteget játszott, hat évre ítélték el, majd két évvel később a budapesti ügyészség huszonkét rendbeli gyilkossággal vádolta, s halálra ítélte. A bitófa azonban nem fenyegette, ugyanis az osztrák hatóságok csak úgy adták ki, hogy az ott kiszabhatónál súlyosabb büntetést nem kaphat (Ausztriában nem volt érvényben a halálbüntetés).

Ausztriai büntetésének letöltése után Matuska magyar földre került, ítéletét időközben Horthy Miklós kormányzó - a megállapodás értelmében - kegyelemből életfogytiglanra változtatta. A váci fegyházban raboskodott, ahol korábbi elutasított találmányainak tökéletesítésén dolgozott, valamint képeket festett kislányának. Matuska 1944 novemberében, amikor a szovjet csapatok bevonultak Vácra, a kialakult zűrzavarban kiszabadult és nyomtalanul eltűnt. Utoljára szülőfalujában, a vajdasági Csantavéren látták.

A legendás pilótanő

2012 nyarán dollármilliókat költött a The International Group for Historic Aircraft Recovery (TIGHAR), hogy megtalálja a Csendes-óceánban a magas, karcsú, szőke hölgy maradványait. Amelia Earhart, a 20. század leghíresebb női pilótája 1937. július 2-án tűnt el, amikor első nőként próbálta körülrepülni a Földet.

Az orvosnak készülő amerikai lány lényegében szinte minden munkát elvállalt, hogy szerelmének, a repülésnek élhessen és a hozzá szükséges pénzt előteremtse. Az 1930-as évek elejére a férje révén anyagi gondjai megszűntek, s miután több repülési rekordot is felállított (ő lett az első nő, aki átrepült Amerikából Európába, valamint napra pontosan öt évvel Charles Lindbergh után másodikként és első nőként egyedül repülte át az Atlanti-óceánt), 1937 nyarán, 40 éves korában addigi legnagyobb vállalkozásába fogott: ő akart lenni az első nő, aki körberepüli a Földet.

Kétmotoros Lockheed gépével, Fred Noonan navigátor társaságában 1937. június 1-jén Miamiból indultak útnak, hatalmas médiafelhajtás közepette. Az út során érintették Dél-Amerikát, Afrikát, Indiát és Délkelet-Ázsiát, egy hónappal később már Pápua Új-Guineán jártak. Az út utolsó harmada a Csendes-óceánon vezetett, de a pontatlan térképek miatt ez ígérkezett a legnehezebbnek. Earhart és navigátora 1937. július 2-án éjfélkor indult útnak a négyezer kilométerre fekvő, alig két kilométeres Howland sziget felé.

A tengeren két kivilágított amerikai hajó szolgált útjelzőként számukra, a szigetnél egy harmadik hajó horgonyzott, hogy rádión navigálja őket. A felhős ég miatt azonban nem tudtak a csillagok alapján tájékozódni, Earhart az indulás után hét és fél órával közölte, hogy fogy az üzemanyag, nem sokkal később arra panaszkodott, hogy rossz a rádiókapcsolat. Utolsó üzenetét nyolc és háromnegyed órával az indulás után küldte útirányukról, ezután a kapcsolat megszakadt.

Az azonnal megindított, az amerikai történelemben példátlan nagyságú és költségű mentőexpedíció nem járt sikerrel. Négymillió dollár elköltése és félmillió négyzetkilométernyi terület átfésülése után felhagytak a kereséssel, Earhartot 1939-ben nyilvánították hivatalosan halottá. A pilóták sorsáról ma sem tudunk semmi biztosat, elméletekből azonban nincs hiány: egyesek szerint eltévedtek és az 500 kilométerrel délnyugatra fekvő Kiribati-szigetek egyikén, a Gardner-szigeten landoltak, de segítség híján nem sokkal később meghaltak.

A zsidómentő

"Nem tudom, vendég vagyok-e vagy fogoly" - mondta munkatársainak a Debrecenbe induló Raoul Wallenberg, akit utoljára egy szovjet tiszt és két katona társaságában látták 1945. január 17-én. A gazdag és befolyásos svéd családból származó Wallenberg angol, német és francia nyelvtudása és kiváló kommunikációs képessége révén kereskedelmi cégeknél dolgozott, így került kapcsolatba Magyarországgal, ahol 1944 májusában megkezdődött a gettókba zárt zsidók deportálása.

A svéd nagykövetség ideiglenes útlevelek kibocsátása révén igyekezett védelem alá helyezni az üldözötteket (eleinte azokat, akiknek rokoni vagy üzleti kapcsolataik voltak az északi államban). Látván a svédek erőfeszítéseit, az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal (WRB) a svédországi zsidóktól kért javaslatot az összehangolt magyarországi mentőtevékenység irányítójának személyére. A Közép-Európai Kereskedelmi Rt. zsidó származású elnöke munkatársát, Wallenberget ajánlotta, aki azonnal és önként elvállalta a feladatot.

A svéd követség másodtitkáraként a német megszállás alatt álló Budapestre érkező Wallenberg kiterjedt diplomáciai tárgyalásokba kezdett, jelentéseket küldött a svéd külügyminisztériumnak, növelte a svéd zászló által védett házak számát, valamint egy, a Vöröskereszt égisze alatt létrejövő gyűjtőtábor felállítást tervezte. A legtöbb zsidó életét azonban a svéd követség által kiállított menlevéllel sikerült biztonságba helyeznie. Jóllehet 1500 "Schutzpass" kibocsátására kapott engedélyt, sikerült ezt a számot 4500-ra emelnie, a valóságban még ennél is jóval többet adtak ki. A nagy veszélyt vállaló Wallenberg - ha kellett - a vagonokból is kiszedte a zsidókat, s gyakran puszta jelenlétével, határozott fellépésével is életeket mentett.

A szovjet csapatok 1945 januárjában szabadították fel a budapesti gettót, a diplomata 17-én hagyta el Budapestet, ekkor látták utoljára. További sorsa, halálának helye és időpontja tisztázatlan. Annyi bizonyos, hogy sofőrjével együtt letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták. A szovjet kormány 1947-ben azonban úgy nyilatkozott, hogy "Wallenberg nincs a Szovjetunió területén", és feltételezhető, hogy a budapesti harcok során életét vesztette. 1957-ben Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter azt a hivatalos tájékoztatást adta, hogy Wallenberg 1947. július 17-én halt meg a moszkvai Ljubjanka börtönben, szívroham következtében. Egy volt fogoly állítása szerint a diplomata a Jeges-tenger partjához közeli egykori Vorkuta munkatáborban hunyt el 1950 nyarán skorbutban, míg egy bátrabb elmélet szerint Wallenberg a 80-as évekig is élhetett.

A gépeltérítő

1971. november 24-én egy sötét öltönyt, elegáns, fehér galléros pólót, fekete nyakkendőt, fekete napszemüveget viselő úriember szállt fel az portlandi (Oregon, USA) nemzetközi repülőtérről a Washington állambeli Seattle-be tartó Boeing 727-100-as járatára. A felszállás után Dan Cooper egy cetlit csúsztatott az egyik utaskísérő kezébe, amelyen közölte, hogy a gépet eltérítették és bomba van nála, továbbá szerette volna, ha a stewardess helyet foglal mellette.

Az ijedt hölgy miután megbizonyosodott Cooper állításának valódiságáról, továbbította a merénylő kívánságait a pilótának: 200 ezer dollárt kért húszas címletű jelöletlen bankjegyeken, továbbá két ejtőernyőt és két mentőernyőt szeretett volna, amelyet a seattle-i repülőtéren adtak át neki. Cserébe a pilóták, a fedélzeti mérnők és az utaskísérő kivételével elengedte az utasokat, majd újra felszállt az utasszállító.

Bár az ejtőernyők azt valószínűsítették, hogy a géprablók többen vannak, Cooper magányos bűnöző volt. Miután magára erősítette a pénzzel teli táskát, felvette az ejtőernyős táskákat és a 3-4 ezer méteres hegycsúcsokkal tarkított Cascada-hegység környékén kiugrott a gépből. Ezt követően eltűnt, hollétéről semmilyen információ nincsen. Sokak szerint nem élte túl az ugrást, hiszen ezt megelőzően senki sem ugrott ki utasszállítóból.