Víz alatti őskori tájakat térképeztek fel az Adria északi részén
Kiterjedt, mára tenger alá került őskori tájakat és egykori partmenti környezeteket térképeztek fel kutatók az Adria északi részén. Ahogy az a Southamptoni Egyetem és az olasz Nemzeti Oceanográfiai és Kísérleti Geofizikai Intézet (OGS) által közreadott friss tudományos tanulmányból kiderül, a Krisztus előtti 9000 és 4000 közötti időszakban a tenger elárasztotta azokat a síkságokat, mocsaras területeket és lagúnákat, amelyek a mezolitikum és a neolitikum emberi közösségeinek közvetlen életterét képezték. A vizsgálat eredményei új alapokra helyezik a jégkorszak utáni emberi adaptációról és a térség korai népességének környezeti kihívásairól alkotott ismereteket.
- A Southamptoni Egyetem és az OGS kutatói nagy felbontású geofizikai adatokkal rekonstruálták az Északi-Adria víz alatti őskori tájait.
- A Krisztus előtti 9000 és 4000 közötti időszakban a tengerszint emelkedése fokozatosan elárasztotta a mezolitikumi és neolitikumi közösségek lakóhelyeit.
- A szakemberek szerint a tengerfenék mint őskori régészeti archívum feltárása kulcsfontosságú a korai európai emberi megtelepedés megértéséhez.
A kutatás során a szakemberek korábbi üledékminták elemzéseit ötvözték az OGS által gyűjtött új, nagy felbontású geofizikai adatokkal és elárasztási modellekkel. A feltárt adatokból kiderült, hogy az északi Adriai-tenger sekély medrében egymást követő gátrendszerek, lagúnák, mocsarak és folyódelták maradványai húzódnak meg. Ezek a természetes védőgátak és mögöttes vizenyős területek a tengerszint emelkedésének lassabb szakaszaiban alakultak ki, majd a vízszint újabb gyors emelkedésével egymás után kerültek elöntésre, megőrizve az egykori domborzat lenyomatát.
A vizsgált időszakban az Adria északi medre rendkívül gazdag táplálék- és nyersanyagforrást biztosított a halászó-vadászó-gyűjtögető mezolitikumi, majd később a földművelésre áttérő neolitikumi népesség számára. Az állandóan emelkedő vízszint miatt azonban a lakosságnak folyamatosan alkalmazkodnia kellett a partvonal és az ökoszisztéma átalakulásához.
A tanulmány első szerzője, Samuele Ongaro, a Southamptoni Egyetem doktorandusza kiemelte, hogy a víz alatti tájak feltérképezése a pretörténeti kutatások eddig hiányzó láncszemét jelenti, amely alapvető kiindulópontot nyújt a jövőbeli tengeri régészeti feltárásokhoz.
A tengerfenék geológiai archívumként való használata rámutat arra, hogy az európai őskor megértéséhez elengedhetetlen a szárazföldi régészet határain túllépő, kiterjedt víz alatti kutatás.
Ez is érdekelhet
Az utolsó jégkorszakot követő felmelegedés hatására a globális tengerszint több tíz métert emelkedett, ami gyökeresen megváltoztatta a Földközi-tenger és az Adria térségének térképét. Mivel a korai emberi települések túlnyomó többsége a vízközeli, erőforrásokban gazdag partzónákban jött létre, a neolitikus átmenet és a korai migrációs útvonalak fizikai nyomainak jelentős része ma a tengerfenéken található.
A most publikált eredmények bizonyítják, hogy az észak-adriai régió tenger alatti medre nem csupán geológiai alakzatokat, hanem az emberi történelem kulcsfontosságú fejezeteit őrzi.
