Róma előtt is épültek mérnöki vízvezetékek Itáliában
A római vízvezeték-építészet egyik alapvető technikáját már évszázadokkal korábban alkalmazták a szabinok Közép-Itáliában, derül ki abból, hogy olasz barlangkutatók és régészek egy kiterjedt, a római kort megelőző időszakból származó vízvezetéket térképeztek fel Róma északkeleti vonzáskörzetében. Az olasz örökségvédelmi hatóság (Soprintendenza) felügyelete alatt feltárt száz méter hosszú, hegybe vájt alagút jelentősen átalakítja a szabin mérnöki tudásról és a régió ókori infrastruktúrájáról alkotott képet.
- Régészek és barlangkutatók egy száz méter hosszú, a római hódítást megelőző időszakból származó szabin vízvezetéket tártak fel Monteleone Sabino közelében.
- A sziklába vájt alagút építési technológiája arra utal, hogy a római mérnökök később a szabinok hidraulikai módszereit alkalmazhatták saját építkezéseiknél.
- A felfedezés bizonyítja, hogy a térségben már az i. e. 3. század végi római hódítás előtt is egy magasan szervezett, központi irányítású társadalom működött.
A Gruppo Speleo Archeologico Vespertilio barlangkutató és régészeti csoport a Rieti megyei Monteleone Sabino hegyvidéki területén fedezte fel a csatornát. A vízvezeték keresztmetszete jellegzetes csúcsíves formát mutat, amelyet teljes egészében a mintegy két- és ötmillió évvel ezelőtt lerakódott konglomerátum- és agyagmárga-rétegekbe vájtak. A szakemberek hangsúlyozták, hogy nem egy korábbi természetes barlang utólagos hasznosításáról, hanem tudatos, mérnöki pontossággal megtervezett hidraulikai munkáról van szó.
A legfontosabb mérnöki bizonyíték az építés módszerében rejlik. Az építők először egy sor merőleges aknát és mellékjáratot fúrtak a hegyoldalba egymástól egyenlő távolságra, és csak ezt követően vájták ki a fő alagutat az aknákat összekötve. Ez a technológia megegyezik azzal az eljárással, amelyet a római mérnökök később kiterjedten használtak a saját vízvezeték-rendszereik építésekor a szellőzés és a hozzáférés biztosítására. A mostani lelet egyértelműen bizonyítja, hogy az eljárás generációkkal a római fennhatóság előtt már létezett a térségben.
A vízvezeték közvetlen közelében feküdt a történelmi Trebula Mutusca, a szabinok egyik legfontosabb települése. A Rómától mintegy negyvenöt kilométerre északkeletre, a Farfa-folyó völgyében fekvő terület stratégiai kereszteződés volt, ahol az i. e. 4. század elején már működött a sókereskedelmet bonyolító Via Salaria, valamint az Appenninek belsejébe vezető Via Cecilia.
A Soprintendenza értékelése szerint egy ekkora léptékű beruházás megtervezése és kivitelezése egy szétszórt lakosság helyett egy centralizált, az emberi és technikai erőforrásokat mozgósítani képes társadalom meglétét feltételezi.
Ez is érdekelhet
Belső-Szabinföld római meghódítása hagyományosan i. e. 290-re tehető, a hadjáratot a szabin származású Manius Curius Dentatus consul vezette. A hódítás azonban nem semmisítette meg azonnal a helyi társadalmi rendszert, Trebula közigazgatásilag még az i. e. 2. században is autonóm vidéki településként (vicus) működött. Augustus római császár uralkodása alatt kapta meg a municipiumi, azaz a római polgárjoggal rendelkező, önkormányzattal bíró városi rangot, majd a későbbi császárkorban jelentős vízgazdálkodási infrastruktúrával, fürdőkkel, ciszternákkal és amfiteátrummal bővült.
A kutatók a feltárás következő fázisában kísérletet tesznek az alagút pontos nyomvonalának, valamint be- és kivezetési pontjainak meghatározására. Az üledékelemzés és a sziklában hagyott szerszámnyomok vizsgálata révén a szakemberek abban bíznak, hogy pontosíthatják az építés idejét, és megállapíthatják, hogy a most felfedezett szakasz csatlakozik-e a Trebula Mutusca környékén már ismert más archaikus vízrendszerekhez.
