Vér és dekadencia: Róma nyolc leghírhedtebb uralkodója

Köztudomású, hogy a római császárok közül sokat tartanak számon vérszomjas vagy őrült uralkodóként. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy egy uralkodót nem lehet egyetlen tulajdonsága vagy szokása alapján teljességgel megítélni – sok császár, akit ma véreskezű diktátornak tartunk, a maga korában kiváló vezetőnek, illetve adminisztrátornak számított, és olyan is van, akit saját korában tartottak őrültnek – például azért, mert szeretett a nyilvánosság előtt fellépni –, viselkedése azonban napjainkban nem ütné meg a lakosság ingerküszöbét. Alább felsorolásra kerül nyolc olyan császár, aki valamilyen okból hírhedtté vált korában.

Tiberius, a mindenkire gyanakvó (uralkodott Kr. u. 14-37)

Tiberius volt Augustus utódja, habár nem ő volt Róma első császárának kiszemeltje. Augustus két unokája, Gaius és Lucius azonban korán meghaltak, a harmadikat, Agrippa Postumust pedig maga a császár száműzte, így Tiberius került helyzetbe. Tehetséges hadvezér volt és tisztelte a szenátus véleményét a közügyekben, azonban borús és egyre gyanakvóbb hozzáállása miatt kevesen szerették, ráadásul komoly ellentét feszült közte és háborús hős unokaöccse, Germanicus özvegye, Agrippina között.

Óriási hibát követett el azzal, hogy a törtető és kegyetlen Aelius Seianusra támaszkodott uralma fenntartása érdekében. Seianus valóságos rémuralomnak vetette alá Rómát, egészen addig, amíg Tiberius tudomást nem szerzett arról, hogy az ő helyét is át tervezi venni. A császár ezután letartóztatta és kivégeztette Seianust, ezt követően azonban kórosan gyanakvó lett egész környezetével szemben. Visszavonult Capri szigetére, és kibővítve újjáélesztette a régi római jog árulással foglalkozó törvényeit (leges maiestatis), amelyeken keresztül gyakorlatilag bárkit megvádolhatott árulással, és kivégeztethetett.

Suetonius és Tacitus írásai szerint Tiberius elfajult szexuális ragadozóként élte életét Caprin, ennek azonban több köze lehet a fantáziához, mint a tényekhez. Annyi biztos, hogy a lakhelye közelében a tengerbe omló szakadékot felhasználta arra, hogy a számára nem kedves emberektől megszabaduljon. Tiberius nem volt későbbi utódaihoz hasonló „szörnyeteg”, azonban uralkodása az egyre kegyetlenebb császárok uralmát irányozta elő.

Gaius (Caligula), az önjelölt isten (uralkodott Kr. u. 37-41)

Gaius Julius Caesar Augustus Germanicus a „Caligula” („csizmácska”) becenevet gyermekkorában kapta apja, Germanicus embereitől, mivel szívesen öltözött be katonának. Uralkodása ígéretesen indult, egy komoly betegséget követően azonban olyan paranoia lett rajta úrrá, amely egyre különösebb viselkedésre sarkallta – akár az is igaz lehet, hogy vérfertőzést követett el húgával, Julia Drusillával, akit örökösének is megtett.

Caligula különösen élvezte, ha megalázhatta a szenátust. Egy alkalommal kijelentette, hogy bárkit kinevezhetne konzullá, akár még a lovát is – a közvélekedéssel szemben azonban ezt végül nem tette meg. Apja nyomdokaiba akart lépni hadvezérként, de Germaniába vezetett hadjárata nem mondható túl eredményesnek, Britannia tervezett inváziója pedig egy egészen másfajta „háborúvá” alakult: kijelentette, hogy a tengeristen Neptunus ellen kell hadat viselnie, és megparancsolta katonáinak, támadjanak kardjaikkal és lándzsáikkal a vízre, zsákmányként pedig gyűjtsenek össze kagylóhéjakat.

Caligula mindemellett istenné kiáltotta ki magát, és gyakorlatilag egyeduralmat vezetett be Rómában. Tiberius példáját követve árulóként végeztette ki vélt vagy valós ellenségeit, veszte azonban gúnyolódása lett: gyerekes módon gúnyolta saját praetorianus gárdájának egyik tagját, Cassius Chaereát, aki aztán a palotajátékokon megszervezte a császár megölését. Habár állítása szerint istenként halhatatlan volt, a merénylet mégis sikeres volt.

Nero, a valóban őrült (uralkodott Kr. u. 54-68)

Nero testesíti meg napjainkban a tébolyult uralkodó archetípusát, nem ok nélkül. Kompetens uralkodó volt azonban, és igen hathatós segítsége is volt ebben, mint például tanítója, az író Seneca. Mindazonáltal kétségtelenül gyilkos hajlamú volt, első áldozata mostohatestvére, Britannicus volt, akivel osztoznia kellett volna a hatalmon. Feleségét, Octaviát elhagyta szeretőjéért, Poppaeáért, majd hűtlenség koholt vádjával kivégeztette.

Nerót azzal is vádolják, hogy a terhes Poppaea halálát szintén ő okozta (a történet szerint halálra rugdosta), ennek azonban ellentmond, hogy halála után mély gyászba merült, és második felesége testét nem hamvasztatta el a római szokás szerint, hanem az egyiptomi szokásnak megfelelően bebalzsamoztatta. Ezután egy Poppaeára állítólag megszólalásig hasonlító rabszolgafiút kasztráltatott, majd elvette „feleségül”, és halott neje nevén szólította.

A népszerű mítosszal szemben nem Nero idézte elő a nagy római tűzvészt 64-ben, és nem nézte lantján játszva az égő várost – azonnal a bajba jutottak megsegítését kezdte el szervezni, valamint az újjáépítést. Kétségtelen, hogy Nero túlságosan is rajongott saját zenéjéért, illetve költészetéért – szenátorainak gyakran kellett végigülnie végtelennek tűnő előadásait, emiatt pedig az emberek hajlamosak voltak elhinni a tűzvésszel kapcsolatos híreszteléseket is.

A nép ellenszenvét tovább fokozta, amikor a leégett városrészen építette fel a „Domus Aureát”, azaz „aranyházat”, saját palotáját. Nero emellett kíméletlenül üldözte a keresztényeket, Róma hírnevét pedig megtépázta azzal, hogy a különféle játékokon, köztük a görög olimpián is neki kellett nyernie több versenyszámban akkor is, ha be sem fejezte a versenyt. Végül egy katonai lázadás vetett véget uralmának, amely után véres, háromoldalú polgárháború következett.

Domitianus, a zsarnokság eszményképe (uralkodott Kr. u. 81-96)

Domitianus édesapja Vespasianus volt, aki a Nero bukása utáni káoszból uralkodóként emelkedett ki, és visszaállította Róma életét a megszokott kerékvágásba. Vespasianust elsőként idősebb fia, Titus követte a trónon, ő azonban mindössze két év uralkodás után lázas megbetegedésben elhunyt. Domitianus vele ellentétben nem örökölte apjuk karizmáját, és sok más császárhoz hasonlóan elhatalmasodott rajta a gyanakvás és a paranoia – ez vélhetően annak volt köszönhető, hogy fiatalon, még a polgárháború alatt egy alkalommal kevéssel kerülte el a halált. Különösen gyanakvó volt a szenátussal szemben, és több előkelő polgárt is kivégeztetett azzal a váddal, hogy ellene szervezkedtek, köztük 12 volt konzult és saját unokatestvérei közül kettőt.

Domitianus uralma az idő előrehaladtával egyre autokratikusabbá vált, és ő is elkezdte követelni, hogy tiszteljék istenként. Szembefordult kora filozófusaival (többet közülük száműzött is), és megszervezte a legfőbb Vesta-szűz meggyilkolását is – a nőt egy különlegesen kialakított sírba temették el élve.

Domitianust végül egy felesége, Domitia által szervezett összeesküvés buktatta meg,  – egy szolgáló szúrta le igen ügyetlenül, azonban a császár végül meghalt. Egyes történészek szerint Domitianus zsarnokságát eltúlozzák a későbbi korok történetírói, mások szerint azonban uralma valóban hasonlítható például Szaddám Huszein rezsimjének legsötétebb korszakához.

Commodus, a gladiátorcsászár (uralkodott Kr. u. 180-192)

Commodus császár nevét az emberek többsége a 2000-es „Gladiátor” című filmből ismeri, amelyben Joaquin Phoenix alakította. A fiktív történet annyi igazságot tartalmaz, hogy Commodus valóban megszállottja volt a gladiátorjátékoknak, és előfordult, hogy maga is harcba szállt az arénában – ilyenkor volt, hogy Héraklésznak öltözött, majd isteni címeket ruházott magára, kijelentve, hogy ő a római Héraklész.

Commodus a „filozófuscsászár”, Marcus Aurelius fia volt, azonban a filmmel ellentétben nem gyilkolta meg apját. Tény, hogy voltaképpen apja tökéletes ellentétének tekinthető. A hiú és élvhajhász császár hamar elherdálta a római kincstárat, majd úgy igyekezett újra feltölteni, hogy gazdag polgárokat végeztetett ki árulás vádjával, hogy lefoglalhassa vagyonukat.

Környezete idővel szervezkedni kezdett ellene, beleértve nővérét, Lucillát is. Több terv is megbukott, illetve lelepleződött, Commodus pedig egyre több embert végeztetett ki környezetében. Nővére megpróbálta megmérgezni ételét, a császár azonban ezt kihányta – végül az összeesküvők birkózópartnerét és edzőjét, Narcissust bízták meg azzal, hogy fürdőkádjában fojtsa meg a császárt.

Marcus Aurelius Severus Antoninus (Caracalla), a testvérgyilkos (uralkodott Kr. u. 211-217)

Septimius Severus császár fia ragadványnevét kedvelt viseletéről, a rómaiak által „caracallának” nevezett gall, illetve germán eredetű rövid, csuklyás köpenyről kapta. Öccsével, Getával közösen örökölte a császárságot, azonban viszonyuk hamar megromlott, és polgárháború fenyegetett, mígnem Caracalla megölette. Más ellenségeivel is brutálisan bánt – kíméletlenül levadászta Geta támogatóit, és az egyiptomi Alexandria városában kitört lázadásban részt vevőkkel is hasonlóképpen számolt le.

Caracallára legfőképpen a Rómában található, róla elnevezett csodálatos fürdőkomplexum miatt emlékeznek, illetve azon intézkedése miatt, mellyel római polgárjogot nyújtott a birodalom minden szabad férfijának – habár ez utóbbi arra is szolgált, hogy növelje bevételeit költekezésének fedezésére. Az apja által felhalmozott kincstári vagyont hamar óriási adóssággá változtatta. Tehetséges és sikeres, ámbár kegyetlen hadvezér volt, azonban végül pont katonái okozták vesztét: egyik legfontosabb tanácsadója és őrségének vezetője, Opellius Macrinus praefectus praetorio vezetésével megölték, Macrinus pedig magát kiáltatta ki császárrá.

Marcus Aurelius Antoninus (Heliogabalus vagy Elagabalus), a deviáns (uralkodott Kr. u. 218-222)

Heliogabalus neve papi tevékenységéből származik: a mai Szíria területén, Emeszában töltötte ifjúkorát, ahol felvette az örökletes papi tisztséggel a helyi napisten, El-Gabal nevét is, amely a görög nyelvben – Héliosz napistenre gondolva – Héliogabalosz lett, amelynek latin formája a Heliogabalus. Másik, egyenesen a latinba átvitt variánsa az Elagabalus. Septimius Severus feleségének rokona volt, aki családja támogatásával, még kamaszként Macrinus kihívójaként lépett fel Caracalla meggyilkolása után.

Miután családjával és a hadsereg egy részével megbuktatta Macrinust és helyébe lépett, megkísérelte El-Gabal istent bevenni a római panteonba, Sol Invictus néven. Ennek során szándékosan megsértette a római erkölcsi és vallási értékeket, hogy mutassa elkötelezettségét a napisten kultusza iránt. Körülmetéltette magát, a Palatinus-dombon felállíttatott egy Emeszából hozatott kúp alakú meteoritdarabot, amely a napistent jelképezte, továbbá feleségül vette a legfőbb Vesta-szüzet, ami a rómaiak szemében halálbüntetést érdemlő kihágás volt.

A római lakosokat tovább hergelte szexuális életével – egy sor feleség mellett, akiktől mind hamar elvált, nyíltan tartott több férfi szeretőt is, időnként pedig prostituáltnak öltözve illegette magát palotájában és a városban is. Több történész szerint mai szemmel nézve Heliogabalus transzszexuálisnak nevezhető.

A történetírók kevés jót írtak uralmáról, és a római polgárok, valamint saját praetorianus gárdája türelme is idővel elfogyott. A hatalomra juttatását biztosító nagyanyja (Septimius Severus sógornője) szervezésében az őt támogató édesanyjával együtt meggyilkolták. Halálakor mindössze 18 éves volt.

Diocletianus, a kereszténység ellensége (uralkodott Kr. u. 284-305)

Némileg kakukktojásnak tűnhet Diocletianus e listán, mivel legismertebb tette az az adminisztrációs döntés, hogy a Római Birodalom kormányzását kettéosztotta, maga mellé véve Marcus Aurelius Maximianust társcsászárként, és mindkettőjük mellé egy-egy alcsászárt is rendelve, a tetrarchiának nevezett rendszer keretében.

Diocletianus igen jól vezette birodalmát, megosztott uralmával sikerült egyben tartania azt egy olyan időszakban, amikor egyre nőtt a külső támadások által jelentett nyomás. Ami miatt azonban a legvérszomjasabb császárok között említendő, az a keresztényekkel szemben folytatott kíméletlen üldözése.

A keresztényekre a rómaiak régóta megvetés és gúnnyal vegyes tolerancia keverékével tekintettek, Diocletianus azonban a vallás teljes megsemmisítését tűzte ki célul. A templomokat leromboltatta, az írásokat nyilvánosan elégettette, a keresztény papokat pedig bebörtönöztette. Ezután vagy áldozatot mutattak be a császárnak, vagy kivégezték őket. A vallásukat fel nem adó keresztényeket megkínozták, majd szintén kivégezték.

A korban ez szokatlanul kemény vallásüldözésnek számított, mivel a rómaiak többnyire eltűrték az egyéb vallásokat. Diocletianus azonban attól félt, hogy egy olyan időszakban, amikor az emberek egységes cél felé terelése volt a birodalom egységének kulcsa, a kereszténység olyan elutasítását jelentette a római értékeknek, amely nem volt megengedhető.