„Mit adtak nekünk a rómaiak?” – hat római találmány, amely lehet, hogy mégsem az

Sok technikai vívmányt tartunk a rómaiak érdemének, azonban a helyzet valójában ennél jóval összetettebb. A római innováció esetében gyakran lehet szó inkább adaptációról, mint eredetiségről.

Feltalálók vagy ügyes fejlesztők?

Nagy feltalálók helyett érdemesebb lehet úgy tekinteni a rómaiakra, mint koruk Apple-jére: a piacvezető techcég sem az okostelefon, sem a digitálisan letölthető zene, sem a táblagépek feltalálásáért nem felelős, ezek mind léteztek már, mielőtt sikerre vitte volna őket. Amit azonban tett az Apple, az ezeknek a létező koncepcióknak olyan irányokba történő fejlesztése, amelyek korábban nem merültek fel. A rómaiak sokszor ugyanezt tették – vettek egy ötletet, és a következő szintre fejlesztették. A következő oldalakon néhány példával szolgálunk a rómaiak által továbbfejlesztett találmányokra.

A rómaiak és az utak

A Kr. e. 5. században I. (Nagy) Dareiosz perzsa uralkodó elrendelte az úgynevezett „királyi út” megépítését, amely csaknem 2700 kilométeren át nyúlik a mai Irán területén található Szúza és a kis-ázsiai Szardeisz között. Ez azonban nem volt végig burkolt, sem túl egyenes – a világ legrégebbi burkolt útja egy egyiptomi kőbányánál van, és 4600 éves. A rómaiak láthatták e korai utak előnyeit, így továbbfejlesztették az ötletet. A birodalom hatalmának csúcsán 29 katonai sugárút indult ki a fővárosból, és a 113 provinciát 372 út kötötte össze, több mint 400 000 kilométer teljes hosszúsággal. Ez volt a világ legjobban összekötött birodalma, és ennek évszázadokig nem ért a nyomába senki.

Az egyenes, burkolt utak javítottak a kommunikáció gyorsaságán, azonban építésük és fenntartásuk igen költséges volt. A római utak csupán 20 százaléka volt valódi kövezett út, a maradék vagy egyszerű földút volt, vagy kaviccsal felszórt – mindkettő jelentős romláson ment keresztül a téli hónapokban, amit aztán orvosolni kellett. A kövezett utak sem voltak mindig tökéletesek: az úgynevezett vindolandai táblákon – egy csoport Hadrianus falánál előkerült római „képeslapon” – olvashatók a katonák által bejárt utakról szóló panaszok, amelyek jól mutatják, hogy azok karbantartása nem élvezett mindig elsőbbséget.

Görög hatások

A római kultúra igazán a Kr. e. 3. században kezdte ismert formáját ölteni, amikor a görög kultúra már több évszázada létezett és folyamatosan fejlődött. A Kr. e. 2. századra a görög világ első számú katonai ereje Makedónia volt, Róma vele szemben négy háborút is vívott. Kr. e. 146-ra a teljes görög világ római uralom alá került.

A görög befolyás egyik érdekes példája a római építészet. Róma első épületei kör alaprajzúak voltak, ami kelta hatásra utal, idővel azonban áttértek a négyszögletes alaprajzokra, és megjelentek a görög világban évszázadok óta elterjedt oszlopok és háromszögű oromfalak.

A római panteon újabb példa az erőteljes görög hatásra: a rómaiak ugyan más néven emlegették őket, de isteneik mitológiájukban és ábrázolásaikban teljességgel azonosak a görög istenekkel. A görög Zeusz volt a római Jupiter, Árész volt Mars, és még a római jövendőmondás és jóslás szokásai is hasonlóak voltak a görög világban ismertekhez. Az olimpiai játékok folytatódtak, mi több, virágoztak a római fennhatóság alatt, és a híres római fogathajtóversenyek is görög eredetűek.

A római beton

A betonnak létezik egy természetben előforduló variánsa, amely így megelőzi az emberiséget. A mesterséges betontípusok közül azonban nem a római volt az első: Kr. e. 1200 körül a mükénéiek betonból készítették padlóikat. Tőlük függetlenül hozták létre saját betonjukat Észak-Afrika beduinjai, jóval a római kor előtt. A rómaiak voltak azonban az elsők, akik betonjukat – víz, oltatlan mész és vulkáni hamu keverékét – széles körben és következetesen használták: Kr. e. 300 körül kezdték, és a gyakorlat egészen Róma Kr. u. 5. századi bukásáig fennmaradt. Sok nyelvben a „beton” szó a „konkrét” valamilyen változata, ami latin eredetű szó ugyan, de nem betont, hanem tömöret, kompaktot jelent. A rómaiak „opus caementicium” névvel illették a betont, innen a mai „cement” szó is.

A rómaiak felismerték, hogy boltíveket és kupolákat egyszerűbb egy gyorsan száradó, folyékony anyagból építeni, mint kőből vagy téglából. Az ő találmányuk volt az a módszer is, hogy egy építmény keretét megalkotják betonból, hogy aztán „befedjék” kővel. A római Colosseum remek példája a hatalmas és főként betonból készült épületeknek, amelyek építését ez az eljárás lehetővé tette. Augustus császár híres mondása volt: „Téglavárosként találtam Rómára, és márványvárost csináltam belőle.” Míg ez egy igazán frappáns mondat, amely jól összefoglalja érdemeit, a császár kifelejtette a felsorolásból a legfontosabb római építőanyagot, a betont.

Julius Caesar naptára

A julián naptár nem a világ első naptára, de az európai történelemben mindenképpen a legnagyobb hatású. Nem Julius Caesar adta azonban saját nevét a hónapokhoz, ez később történt tiszteletére. Az eredetileg Quintilis nevű ötödik hónapból lett a Iulius, az utána következő pedig az Augustus. A julián naptár 365 napból áll, 12 hónapra osztva, február végén egy plusz nappal minden negyedik évben. Ez a rendszer jól működött egy évezreden keresztül.

Az év azonban nem pontosan 365 és egynegyed nap hosszú. Annak ellenére, hogy csupán apró diszkrepancia, az évszázadok folyamán egyre több problémát okozott – a naptári év körülbelül három nappal lett hosszabb a valódi csillagászati évhez képest minden eltelt évszázaddal. Hosszabb időnként korrekció szükségeltetett, és Kr. e. 46-ban változásokat hoztak. Ezután legközelebb 1582-ben állítottak a naptáron, ez lett a ma a világ nagy részén használt Gergely-naptár.

Római ostromtechnika

Habár nem ők találták fel az ostrom taktikáját, a rómaiak kétségtelenül a mestereivé váltak. Nem vitatható könnyen az az állítás, hogy ha a római légiók eljutottak az ellenség erődítményéig, akkor annak védői számuk vagy falaik erőssége ellenére hátrányból indultak. A kegyetlen taktikáik mellett rengeteg fegyver és egyéb eszköz állt rendelkezésükre a sikeres ostrom érdekében.

Ezek egyike a hajítógép volt, amely köveket vagy esetenként görögtűzzel töltött cserepeket tudott nagy távolságra eljuttatni. Esetenként a hajítógépeket hajókra is lehetett telepíteni. A rómaiak kiemelkedő mérnökök voltak, akik hamar felismerték az ellenséges védelem – például egy fal – gyenge pontjait, és ezekre koncentrálták hajítógépeik tüzét, amíg az le nem omlott. A hajítógép késői változata volt az „onager” (vadszamár), amely olcsóbban előállítható és könnyebben mozgatható volt.

Talán a leghíresebb római ostromeszköz a ballista vagy scorpio néven ismert, nagyméretű számszeríjhoz hasonló fegyver. Hatalmas nyilait nagy távolságról kilőve (messze a védők íjai hatótávolságán kívülről) a falak tetején tartózkodó óvatlan védőket veszélyeztette.

A rómaiak harmadik összetett és veszélyes fegyvere az ostromtorony volt. A kerekeken gurítható fatorony segítségével a katonák védve közelíthették meg az ellenséges falakat, amelyekre aztán leugorhattak. Az ostromtornyok elkészítése idő- és anyagigényes folyamat volt, ráadásul rámpákat is szükséges volt kialakítani nekik, ami által a védők jó előre láthatták, mi fog következni. Legtöbbször azonban a rómaiak jól ki tudták használni az eszköz előnyeit, és sikerrel alkalmazták.

Ha a fenti eszközök egyike sem vált be, a rómaiak rendelkeztek faltörő kosokkal is, amelyekkel az ellenség kapuján tudtak bejutni. Ezeket fakeret védte, amelyre vízbe áztatott állatbőröket terítettek, hogy ne lehessen felgyújtani. A falak vagy a kapu áttörése után a római katonák „testudo”, azaz teknős alakzatban hatoltak be. Ebben az alakzatban szemből, oldalról és felülről is pajzsokkal védték magukat, amely jól elhárította a nyilakat és a kisebb köveket, így biztonságban meg tudták közelíteni az ellenséges erődítményt.

Diocletianus államigazgatása és gazdaságpolitikája

Nem minden római kísérlet volt sikeres. Kr. u. 284-ben Diocletianus, egy alacsony társadalmi osztályba született férfi, aki a katonai ranglétrán keresztül emelkedett fel, császár lett. Ő szilárdította meg az úgynevezett „tetrarchia” rendszerét, amelyben alcsászárok uralkodtak provinciák csoportjai felett, az ő legfelsőbb irányítása alatt. Ez azt jelentette, hogy a helyi kérdéseket helyben oldották meg, és a hatalom bizonyos mértékig meg volt osztva. Fennállt természetesen annak lehetősége, hogy egy alcsászár önálló útra tér, de több évtizednyi belháború után a békességet hozó rendszert széles körben üdvözölték.

Kr. u. 300-ra azonban Diocletianus birodalma gazdasági gondokkal küzdött. Több területen összeomlott a szabad kereskedelem, az árak pedig emelkedtek. A császár nem segített azzal, hogy több emberöltő óta nem látott mértékű építkezési kampányba kezdett. Diocletianus megpróbált szembeszállni a problémákkal. Először átszabta az adórendszert, amely megszüntette az addigra berögzült nem hatékony eljárásokat.

Azt is látta, hogy a pénz sorozatos devalválása miatt a római érmékbe vetett bizalom megcsappant, így új érméket veretett új értékekkel. Habár ez elsőre jó ötletnek tűnhet, az árak ezután még gyorsabban emelkedtek, amire Diocletianus árplafonokkal válaszolt. Ezek megszegése halálbüntetéssel járt. A fix árak rendszere általános gyűlöletet váltott ki, és a legtöbben figyelmen kívül hagyták a súlyos büntetés lehetősége ellenére. A kínálat és kereslet szabályai azt diktálják, hogy ha valakinek elég nagy szüksége van valamire, akkor bármit hajlandó érte megfizetni. Szerencsére a 301. évre kialakult helyzet nem tartott sokáig – miután az új pénznek volt ideje rendszerbe állni, az árak normalizálódtak.

Diocletianus abban is igen különös uralkodó volt, hogy 305-ben lemondott trónjáról egy kétcsászáros megoldás érdekében. A dalmát tengerpartra vonult vissza, ahol luxusban élt élete hátralevő részében, és káposztatermesztéssel töltötte idejét.

Amit kétségtelenül a rómaiak találtak fel: a könyv

Miután ennyi példát felsoroltunk olyan dolgokra, amelyeket csak továbbfejlesztettek a rómaiak, bemutatunk egy valóban eredeti római találmányt.

Az első felismerhető ábécét – ezáltal írást is – a Kr. e. 4. század végén, Mezopotámiában találták fel. Ezt az úgynevezett „ékírást” agyagtáblákon rögzítették, amely nem a legmobilabb formátum a hosszabb írott művek számára. Az egyiptomiak e célból találták fel a papiruszt, amely a papirusznövény belének vékony lapjaiból készült. Ezáltal a tudás immár tekercseken vált rögzíthetővé, amelyek könnyebben szállíthatóak voltak, de továbbra is sok helyet foglaltak. Magát a papírt Kínában találták fel a Kr. u. 1. század vége körül, de csak a Nyugatrómai Birodalom bukása után jutott el Európába.

Körülbelül a papír Kínában történt feltalálásával egy időben a rómaiak feltalálták a kódexet. Azonos méretű papirusz- vagy pergamenlapokat egy szélük mentén fűztek össze, két nagyobb és erősebb védőlap között. Ezzel először vált lehetővé nagy mennyiségű írott információ tárolása könnyen szállítható formátumban. Az e-könyv 1900 évvel későbbi megjelenéséig ez maradt az információ rögzítésének és tárolásának elsődleges módja. A Római Birodalom területén annak bukása után is a könyv maradt az írás rögzítésének általános formája – maga a „biblia” szó a görög „könyvek” szó határozott formájából („ta biblia”) ered. A könyv lényegesen könnyebb megosztását tette lehetővé mindenféle összetett fogalmaknak, a keresztény hittől kezdve a császárok évkönyveiig.