Új kötet vizsgálja a politikai gyilkosságok évszázados történetét

A 20. század elején még a fanatikusok fegyverének tartották, mára azonban a modern hadviselés és államvezetés bevett, sőt büszkén vállalt eszközévé vált a politikai merénylet. Simon Ball brit történész Death to Order: A Modern History of Assassination című új kötete arra világít rá, hogyan legalizálták a nagyhatalmak a „célzott likvidálást”, és miként vált a drónok korszaka a nyílt állami leszámolások aranykorává.

A Yale University Press gondozásában megjelent monográfia szerint a politikai gyilkosságok története az elmúlt száz évben radikális átalakuláson ment keresztül. Míg korábban a gyarmati kormányzók és diplomaták elleni támadásokat a "terroristák" és "anarchisták" elszigetelt akcióiként kezelték, mára a szerepek felcserélődtek: maguk az államok váltak a leghatékonyabb bérgyilkosokká.

A fordulópontot a technológia és a retorika változása hozta el. A könyv és a téma aktualitását jelzi, hogy 2012-ben az Izraeli Védelmi Erők (IDF) már a Twitteren jelentette be Ahmed al-Dzsabari Hamász-parancsnok likvidálását, videót is mellékelve a csapásról. Ez éles ellentétben állt a korábbi évtizedek „plausible deniability” (hihető tagadhatóság) gyakorlatával, amikor a titkosszolgálatok (CIA, Moszad, MI6) mindent megtettek, hogy elrejtsék érintettségüket.

Az Egyesült Államok 2012-ben, Barack Obama elnöksége alatt ismerte el nyíltan a drónprogram létezését. John Brennan nemzetbiztonsági tanácsadó ekkor fogalmazta meg az új doktrínát: a célzott csapások jogszerűek, ha az USA biztonságát fenyegető terroristák ellen irányulnak. Ezzel a „merénylet” fogalmát átkeretezték „önvédelemmé”, kivonva azt a nemzetközi jog tiltása alól.

Simon Ball kutatása rámutat, hogy a folyamat gyökerei a gyarmatbirodalmakig nyúlnak vissza. A brit és francia kormányok sokáig vonakodtak elismerni, hogy tisztviselőik veszélyben vannak, mert a biztonsági intézkedések szigorítása a gyengeség jelének tűnt volna. A II. világháború azonban mindent megváltoztatott: a nácik elleni „becsületes merénylők” (mint Heydrich likvidálói) legitimálták a módszert a demokratikus erők szemében is.

A hidegháborúban a CIA már kézikönyveket írt a politikai destabilizációhoz, az 1970-es években pedig az IRA terrorhulláma kényszerítette rá a briteket, hogy feladják a „nyugalom illúzióját”. A technológiai ugrás a 2000-es években következett be: míg 2007-ben az USA-nak 24 drónja volt, mára ez a szám ezrekre rúg, és a célzott likvidálás a modern hadviselés rutinszerű elemévé vált.

A téma szomorú aktualitását adja Alekszej Navalnij orosz ellenzéki vezető halála, akit a hírek szerint egy dél-amerikai békafaj mérgével (vélhetően a Phyllobates nemzetséghez tartozó nyílméregbéka toxinjával) öltek meg az északi sarkkörön túli börtönében. Ez az eset is illeszkedik abba a történelmi ívbe, amelyet a könyv felvázol: az államhatalom ma már nemcsak a csatatéren, hanem a börtöncellákban és a kibertérben is demonstratív módon használja a likvidálást, mint az elrettentés és a totális kontroll eszközét.

A nemzetközi jog hagyományosan tiltja a békeidőben elkövetett merényleteket (assassination), amelyeket törvénytelen kivégzésnek tekint. Az ENSZ alapokmánya és az emberi jogi egyezmények is védik az élethez való jogot. Az Egyesült Államok és Izrael azonban a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után új jogi érvrendszert dolgozott ki. Ennek alapja, hogy a terroristák elleni harc nem rendészeti kérdés, hanem fegyveres konfliktus (háború), amelyben az ellenséges kombattánsok (harcosok) bárhol és bármikor legitim célpontok.