Trianon tragédiája lengte körül Mohács négyszázadik évfordulóját

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,/ Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” – Kisfaludy Károly közismert sorai nemcsak az ötszáz évvel ezelőtti mohácsi csatavesztés tragikus jelentőségét foglalják össze hűen, hanem a vereséggel kapcsolatos későbbi gyászünnepségek alaphangulatát is megragadják. Amikor 1926-ban az ország a csata négyszázadik évfordulójára készült, Kisfaludy sorai különösen aktuális jelentést kaptak, hiszen a nemzeti katasztrófa emléke ekkor már szorosan összefonódott Trianon tragédiájával.

A négyszázadik évfordulót nemcsak a múltbeli tragédia iránt érzett tisztelet, hanem a Trianon után kialakult történelmi és politikai helyzet is meghatározta: a mohácsi vész emlékezete óhatatlanul összekapcsolódott az ország néhány évvel korábbi feldarabolásának tapasztalatával, a két történelmi katasztrófa közötti párhuzam pedig természetesen a korabeli sajtóban is rendszeresen megjelent. „Szent István ünnepének kihamvadt pompája felett ma ismét kigyullad a kegyelet mécsese, hogy négyszáz esztendővel röpítse vissza emlékezetünket. Trianon után talán hamis pátosz és műhonfibú lenne nemzeti nagylétünk nagy temetőjét gyászolni Mohács emlékezetében, a vesztett nagyságot siratni a síkon, hol húszezer magyar vitéz csontja porladozik. Mert ebből a temetőből feltámadt a nemzet” – a 8 Órai Ujság munkatársa például ezekkel a sorokkal értékelte az évfordulót, Mohács emlékét nem pusztán a nemzeti tragédia, hanem az abból való talpraállás jelképeként állítva az olvasók elé. Hasonló véleményen volt a Pesti Napló munkatársa is, aki a nagyszabású országos rendezvényt követően az alábbi címmel írt cikket a csatavesztés feltételezett helyszínéről: A mohácsi csatamező fele elszakított terület.

Ahogy az a fentebbi cikkrészletekből is egyértelműen látszik, az 1926-ban esedékes évforduló során a trianoni tragédia emléke és az abból való nemzeti talpraállás gondolata hangsúlyos szerepet kapott, nem csupán a korabeli sajtó értelmezéseiben, hanem az augusztus 29-én megrendezett országos megemlékezés szónoklataiban és szimbolikus gesztusaiban is. Az évforduló kiemelt jelentősége a rendezvény méreteiben is megmutatkozott: az állami és egyházi vezetők, a különböző küldöttségek és az ország számos pontjáról érkező érdeklődők révén szokatlanul nagy tömeg gyűlt össze Mohácson.

A nagyszabású esemény lebonyolítása éppen ezért komoly kihívások elé állította a várost: a település nehezen tudta elszállásolni és ellátni az érkező tömeget, miközben a közlekedés megszervezése is számos fennakadást okozott. A résztvevőknek a nyári hőségben és a poros utakon gyakran jelentős távolságokat kellett gyalog megtenniük, a Csele-pataknál tartott megemlékezés után pedig a hajókhoz igyekvő tömegben olyan zsúfoltság alakult ki, hogy többen rosszul lettek, egy gyermeket pedig csaknem összenyomtak. A korabeli beszámolók az étel- és italellátás hiányosságait is szóvá tették, ennek ellenére a tudósítók többsége méltóságteljes és nagy hatású nemzeti megemlékezésként értékelte az eseményt, amelynek egész napos programsorozata már a reggeli órákban kezdetét vette. 

Az ünnepség menete

A központi megemlékezés a mohácsi fogadalmi templom alapkőszentelésével kezdődött. Horthy Miklós – többek között József Ferenc főherceg, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, valamint egy Huszrev nevű török követ társaságában – már előző este elindult Budapestről, hogy reggel fél kilencre a Zsófia gőzössel mindenképpen megérkezzen Mohácsra. A kormányzó partraszállását harmincegy ágyúlövés, valamint a Himnusz kezdőhangjai jelezték, ezt követően pedig katonai tiszteletadás mellett fogadták Baranya vármegye küldöttei az államfőt. Horthy ekkor elmondott rövid beszédében az elesettek előtti tiszteletadás mellett a nemzeti összetartás fontosságát hangsúlyozta, majd díszfogaton indult tovább a központi ünnepség helyszínére, ahol mintegy 15 ezer ember várt már rá.

A központi ünnepség első felében az állami, egyházi és társadalmi élet számos képviselője részt vett: Horthy Miklós mellett főhercegek, egyházi méltóságok, főispánok, városi küldöttek és a pécsi egyetem mintegy száz hallgatója is megjelent. A szertartás kevéssel kilenc óra után kezdődött: ekkor Zichy Gyula kalocsai érsek ünnepélyesen megáldotta az épülő mohácsi fogadalmi templom alapkövét, amelybe – a Pesti Napló 1926-os augusztusi lapszámának beszámolója szerint – az alábbi szövegű oklevelet helyezték: „A teljes Szentháromság nevében, a Magyarok Nagyasszonyának tiszteletére nyakavágott Szent János napján, a mohácsi csatamezőn dicső halált halt II. Lajos király és Tomory György kalocsai érsek vezérsége alatt, ugyancsak eddig jeltelen sírokban porladó és a csatában elhalt főpapok, főnemesek és 24 ezer hős emlékére a mohácsi vész 400-ik évfordulóján tettük le ezen alapkövét a templomnak, melyet a kereszténység védelmében hősi halált halt összes hősök emlékére emelt Csonka-Magyarországnak Trianontól lesújtott gyászoló lakossága abban a reményben és hitben, hogy a mindenható Isten Magyarország Nagyasszonyának, Szent István királynak és többi magyar szenteknek közbenjárására, miként Mohács után feltámasztotta, úgy Trianon után is lesz feltámadás.”

A délelőtti városi program után a résztvevők a mintegy öt kilométerre fekvő Csele-patak környékére, a II. Lajos-emlékoszlophoz vonultak, ahová a tömeg jelentős részét hajókkal szállították át. Ez azonban – az Est című lap beszámolója szerint legalábbis – sajnos nem ment zökkenőmentesen, mivel sokan nem tudták, pontosan hová kell menni, ráadásul mindenki elsőként igyekezett megrohamozni a hajókat, aminek következtében hatalmas tolongás alakult ki a Duna partjainál. Ezután a rövid intermezzo után azonban II. Lajos király halálának színterénél az ünnepi beszédekkel folytatódott a rendezvénysorozat: a Himnusz újbóli meghallgatása után József Ferenc főherceg, majd Pekár Gyula és Huszrev török követ mondott beszédet, utóbbi a magyar–török megbékélést hangsúlyozva emlékezett meg mindkét nemzet elesett katonáiról.

A muszlim diplomata jelenlétét azonban nem mindenki fogadta lelkesen: a Nemzeti Ujság hasábjain körülbelül egy héttel az ünnepség előtt egy olyan olvasói levelet tettek közzé, amelynek írója kérdőre vonta a szervezőket a külföldi vendég meghívásáért. „Mi igyekeztünk a múltra fátyolt vetve jó viszonyban élni Törökországgal, azt azonban nem vagyok hajlandó megérteni, hogy miért akarnak turáni testvérünnepet rendezni a mohácsi gyászünnepből, s hogy világosan és szabatosan fejezzem ki magam tisztelt Szerkesztő Úr, nem értem, mit keres a mohácsi csatatéren a török kormány képviselője. Ki hívta meg és miért?” A többség azonban nem osztotta ezt a véleményt, így Lukinich Imre történész előadásával, majd II. Lajos emlékoszlopának megkoszorúzásával békés körülmények között zárult az illusztris megemlékezés ezen szakasza.

Az ünnepség este a Dunán folytatódott, ahol külön megemlékeztek az 1526-os mohácsi csatában elesett sajkásokról, vagyis a folyami hadviselésben részt vevő katonákról: fél nyolckor az emlékükre koszorút helyeztek el a folyóban, miközben a folyamőrség őrhajóinak reflektorai megvilágították a Dunát és a vízi megemlékezés helyszínét. Ezután lampionokkal feldíszített motorcsónakok vonultak fel katonazene kíséretében, a programot pedig tűzijáték, majd a mohácsi színházban bemutatott ünnepi előadások zárták.

A négyszázadik évforduló központi megemlékezése tehát nem pusztán az 1526-ban elesettek előtti tisztelgésről szólt, hanem arról is, miként értelmezte saját helyzetét a Trianon utáni Magyarország Mohács történelmi tapasztalatán keresztül. A korabeli szónoklatokban és sajtóbeszámolókban a két nemzeti katasztrófa emléke rendre összekapcsolódott, ám Mohácsot nem kizárólag a bukás jelképeként idézték fel: legalább ilyen hangsúlyosan jelent meg az a gondolat, hogy az ország a több évszázaddal korábbi vereség után is képes volt talpra állni. A mohácsi csatavesztés felidézése így a gyász mellett a jövőbe vetett reményt is kifejezte – ahogyan azt Kisfaludy Károly is tette idézett művének zárósoraiban: „Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,/ S égve honért bizton nézzen előre szemünk,/ És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,/ Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!”