Lengyel ellenállók csempészték ki a nácik rettegett V-2 rakétájának alkatrészeit

1944 májusában egy csaknem sértetlen német V-2 rakéta zuhant a Bug folyó mocsaras partjára a megszállt Lengyelország területén. A helyiek nádakkal takarták el a fegyvert, mielőtt a német keresőcsapatok megtalálhatták volna, majd értesítették a lengyel Honi Hadsereg, az Armia Krajowa embereit. A rakéta megszerzése végül a második világháború egyik legmerészebb hírszerzési akciójához vezetett.

A később V-2 néven ismert ballisztikus rakéta fejlesztése az 1930-as évek második felében gyorsult fel Németországban, amikor a hadsereg Wernher von Braun és Walter Dornberger irányításával egy nagy hatótávolságú rakéta megalkotásán dolgozott. A kutatásokat 1936-tól a Balti-tenger partján fekvő Peenemündében létrehozott fejlesztőközpontban folytatták, ahol az Aggregat rakétacsalád korábbi kísérleti típusaira építve megszületett az A4, amelyet később propagandacélból Vergeltungswaffe 2, (vagyis megtorlófegyver 2) névre kereszteltek. Az első sikeres A4-indításra 1942. október 3-án került sor, amikor a rakéta mintegy 190 kilométeres távolságot tett meg, és körülbelül 85 kilométeres magasságot ért el.

A sorozatgyártásba került V-2 körülbelül 14 méter hosszú, induláskor mintegy 12,5 tonna tömegű fegyver volt, amely folyékony oxigént és etanol-víz keveréket használt hajtóanyagként. Nagyjából egytonnás robbanófejét mintegy 280–320 kilométeres távolságra juttathatta el, miközben repülésének leszálló szakaszában a hangsebesség többszörösével közelítette meg célpontját. Emiatt a korabeli légvédelem gyakorlatilag nem tudta elfogni, a becsapódás hangja pedig csak a rakéta megérkezése után érhette el a környéket, így a hagyományos légiriadók sem tudták előre figyelmeztetni a lakosságot.

A brit hírszerzés csak 1943 elején kezdett részletesebb információkat szerezni a német rakétaprogramról, majd két fogságba esett német tábornok lehallgatott beszélgetése megerősítette, hogy a Harmadik Birodalom valóban új, nagy hatótávolságú fegyveren dolgozik. A Peenemünde ellen 1943 augusztusában végrehajtott brit légitámadás után a németek a V–2-program egyes tevékenységeit több helyszínre telepítették át, a tesztelések és a kiképzés egyik fontos központját pedig a megszállt Lengyelországban, Blizna közelében alakították ki.

A tesztelés során azonban számos rakéta még a levegőben szétesett, így a lengyel ellenállásnak lehetősége nyílt arra, hogy a németek előtt megszerezze egyes példányok roncsait. 1944 májusában egy V-2 viszonylag épségben zuhant a Bug folyó mocsaras partjára, ahol a helyiek náddal rejtették el, majd Tadeusz Jakobski hadnagy vezetésével értesítették az ellenállást, amely szakértőket küldött a rakéta szétszerelésére.

Tadeusz Jakobski, a lengyel ellenállás tisztje több mint harminc évvel később a BBC-nek azt mondta, hogy a németek napokon keresztül keresték a rakétát, de nem találták meg. Amikor felhagytak a kutatással, a lengyelek kihúzták a mocsárból, majd a fővárosból érkező szakértők megkezdték a szétszerelését. Az alkatrészeket zsákokba tették, majd zöldségek alá rejtették, és szekereken indították el Varsó felé. A szállítmányt kevésbé használt vidéki utakon mozgatták, miközben az erdőkben fegyveres partizánok biztosították az útvonalat, így a német ellenőrzések ellenére sikerült a rakéta darabjait a fővárosba juttatni.

A megszerzett berendezéseket több lengyel szakember vizsgálta; közéjük tartozott Janusz Groszkowski rádiótechnikai mérnök és fizikus, aki a V–2 elektronikus és irányítórendszerének elemeit elemezte. A munka a legnagyobb titokban zajlott. A várva várt jelentés végül tíz nap alatt készült el.

A megszerzett alkatrészek kijuttatására 1944. július 25-én indították el a Wildhorn III - lengyel nevén Most III - fedőnevű műveletet, amelynek során egy megnövelt hatótávolságú RAF Dakota szállítógép szállt le a Wał-Ruda közelében kialakított ideiglenes repülőtéren. A gépre 19 bőröndnyi V-2-alkatrészt, műszaki rajzot és tudományos jelentést raktak, a felázott talaj miatt azonban a repülő kerekei belesüppedtek a sárba, ezért a partizánoknak többszöri próbálkozással, szalmával és deszkákkal kellett kiszabadítaniuk az indulásra kész eszközt.

A rakéta részegységei 1944. július 28-án érkeztek meg Londonba, ahol a brit szakértők először vizsgálhattak meg olyan kulcsfontosságú V-2-alkatrészeket, amelyek nem rongálódtak meg súlyosan a becsapódás során. Az elemzésből egyebek mellett kiderült, hogy a rakéta nem rendelkezett olyan rádióvezérlésű irányítórendszerrel, amelyet távolról meg lehetett volna zavarni, így a briteknek nem kellett időt fordítaniuk egy ilyen elektronikai ellenintézkedés kidolgozására.

A művelet jelentőségét növelte, hogy a németek kevesebb mint hat héttel később, 1944. szeptember 8-án vetették be először a V-2 rakétát London ellen. A lengyel ellenállás akciója ugyan nem kínált közvetlen védelmet a ballisztikus rakétákkal szemben, de pontosabb képet adott a szövetségeseknek a fegyver képességeiről és korlátairól, miközben világossá vált, hogy a V–2-fenyegetést elsősorban a gyártási, szállítási és indítási infrastruktúra felszámolásával, végső soron pedig Németország katonai vereségével lehet megszüntetni.