Közép-spanyolországi feltárás írja át a megalitikus síremlékek történetét
A közép-spanyolországi Valdelasilla területén feltárt, mintegy 6000 éves nekropolisz alapvetően változtatja meg a megalitikus temetkezési hagyományok európai elterjedéséről alkotott eddigi tudományos képet. A Rosa Barroso Bermejo, az Alcalá Egyetem kutatója által vezetett szakmai csoport European Journal of Archaeology folyóiratban publikált eredményei bizonyítják, hogy a monumentális sírépítészet a kontinens belső területein a partvidékkel egy időben, önállóan alakult ki, ami átírja a korszakról szóló korábbi migrációs modelleket.
A Toledóhoz közeli Illescas térségében 2020-ban megkezdett leletmentő ásatások során összesen tizenöt temetkezési építményt azonosítottak a régészek. A késő neolitikumra, az időszámításunk előtti ötödik évezred végére datálható komplexum szigorúan megtervezett elrendezést mutatott, amelynek központjában a VLD-T450 kódjelű, legnagyobb kiterjedésű struktúra állt.
Ez egy hat méter átmérőjű körkörös sírkamrából és egy azt körülvevő, harminchat méter belső átmérőjű árokból épült fel, amelyek közös délkeleti tájolású bejárata az előzetes tervezés tudatosságát tükrözi. A kamra alsó rétegében egy felnőtt nő maradványait tárták fel csonttűkkel és árral, míg a közelben egy másik, vörös vas-oxid pigmenttel színezett nő feküdt. A felsőbb rétegekben további személyek maradványai kerültek elő, ami az eredeti sír generációkon átívelő, kollektív temetkezési hellyé válását jelzi. A sírkamrát övező árokban emberi csontokat nem, csupán kerámiatöredékeket, kőeszközöket, állati maradványokat és rituális égésnyomokat találtak.
A kutatócsoport huszonegy emberi csontmintán végzett radiokarbon-vizsgálat és Bayes-féle statisztikai modellezés segítségével öt használati fázist különített el. A legkorábbi monumentális sírok építése szűk időkereten, feltehetően egyetlen generáción belül, a Krisztus előtti 4336 és 3849 közötti időszakban valósult meg. A halottak mellé helyezett sírmellékletek – köztük több mint száz, távolabbi vidékekről származó Antalis tengeri kagyló, valamint helyi kő- és csonteszközök – kiterjedt regionális kapcsolatrendszerekre utalnak.
Ez is érdekelhet
A szakemberek kiemelik a harangedényes kultúra kerámiáinak hiányát, ami megerősíti, hogy a temető korai fázisa jócskán megelőzte e későbbi tradíciók ibériai elterjedését. A területen a rituális tevékenység évszázadokon át, egészen a harmadik évezredig folytatódott, amelynek utolsó fázisát egy tizenhét egyént – köztük tíz, a perem mentén tudatosan elrendezett koponyát – tartalmazó későbbi csontkamra bizonyítja.
A régészettudomány évtizedeken át azt az álláspontot képviselte, hogy a nagy méretű temetkezési emlékművek építési gyakorlata az atlanti és mediterrán partvidékekről fokozatosan húzódott a szárazföld belseje felé. A valdelasillai nekropolisz adatai azonban megerősítik azt az egyre elfogadottabb elméletet, miszerint az európai megalitizmus nem egyetlen tengerparti forrásból fakadt: az Ibériai-félsziget belső fennsíkján élő közösségek a part menti centrumokkal párhuzamosan fejlesztették ki a monumentális hagyományokat.
