Közel fél évszázadba telt, hogy Magyarország visszanyerhesse önrendelkezését

33 éve, 1991. június 19-én hagyta el Magyarország területét az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy. A Déli Hadseregcsoport parancsnoka ugyan búcsúbeszédében is a pénzügyi elszámolás szükségességét emlegette, és nem tette meg azt a gesztust sem, hogy gyalog keljen át a záhonyi Tisza-hídon – ehhez egy fekete Volgába ült. Ettől azonban nem volt kevésbé ünnepélyes a nap, amikor Magyarország 47 év után visszanyerte szuverenitását, és nem állomásozott egyetlen idegen katona sem a területén.

Megszállásból megszállásba

Miután 1944. március 19-én Magyarországot német csapatok szállták meg, hogy megakadályozzák a háborúból való kiugrást, az ország addigi szűk mozgástere is jelentősen csökkent, és egyre inkább kifejtette helyben is hatását a háború – áprilistól megjelentek az égen a nyugati szövetségesek bombázói, és a nyár végére Kárpátalján, illetve a román átállással Székelyföldön is szovjet, illetve román csapatok léptek az ország területére. A trianoni Magyarország területére 1944. szeptember 23-án léptek először szovjet csapatok.

Innentől a következő év tavaszáig a háború végigpusztította Magyarországot, Budapest csaknem két hónapon át tartó ostroma felbecsülhetetlen károkat okozott, az ország ipari kapacitásának a visszavonuló német csapatok igyekeztek minél nagyobb részét magukkal szállítani.

A hivatalosan április 4-én véget ért harcokat követően a szovjet csapatok rekvirálásaitól és erőszakoskodásától retteghetett a lakosság, a hazai zsidó lakosság 1944-es deportálásait, majd az ostrom alatti budapesti vérengzéseket a gyakran véletlenszerűen kiválasztott magyar állampolgárok Szovjetunióba való elhurcolása váltotta fel.

Az átmeneti időszakot követően 1946-ban köztársasággá alakult Magyarország parlamentáris demokráciaként működött, azonban az itt állomásozó szovjet csapatok minden segítséget megadtak az egyre nagyobb befolyáshoz jutó Magyar Kommunista Pártnak, (1948-tól Magyar Dolgozók Pártja), amely 1947-ben választási csalással, a hírhedt „kékcédulást választáson” sikeresen alakított koalíciós kormányt, majd – szintén szovjet támogatással – az ellenzék körében bomlasztással, a koalíciós partnereket pedig bekebelezve egyeduralkodóvá vált a politikában.

1949-ben, a Szovjetunió 1936-os alkotmányának gyakorlatilag szóról szóra történő átvételével megszületett a Magyar Népköztársaság, Magyarország hivatalosan is a Szovjetunió csatlósállamává vált.

A szovjet csapatok azonban jelen voltak ekkoriban például a szomszédos Ausztriában is, azonban itt a szovjet befolyást ellensúlyozták a szintén jelen lévő brit és amerikai csapatok.

Sztálin 1953-as haláláig valódi veszélye állt fenn annak, hogy az 1947-es berlini blokádhoz hasonlóan itt is patthelyzet alakul ki a korábbi szövetségesek között, és a szövetségesek ennek megfelelően a szovjetekkel való konfrontálódást is lehetségesnek tartották – a britek például titokban fegyvereket juttattak az új osztrák csendőrségnek.

A remény letörése

A fordulópontot 1953. március 5., Sztálin halála jelentette. A helyére lépő Hruscsov ekkor még az enyhülés politikáját képviselte, és a nyugati szövetségesekkel igen gyorsan megegyezett Ausztria demilitarizálásáról.

Magyarországon is egy hasonló megoldást preferált volna az emberek többsége a szovjet megszállással szemben, különösen azután, hogy „tanítója” halálával Rákosi Mátyás pozíciója is megrendült, és a magyarországi kommunista diktatúrában is változás látszott bekövetkezni.

Rákosi helyére az új szovjet vezetés a mérsékeltebb Nagy Imrét nevezte ki, aki megszüntette az internálótáborokat, és érezhető javulást ért el az életszínvonalban, ténylegesen is eltávolodva a sztálinista vonaltól.

Rákosi bosszújának pillanata 1955-ben jött el, amikor Nyugat-Németország NATO-taggá válását használta ki arra, hogy a megváltozott helyzetben Nagyot Moszkvába hívassák, ahol nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Rákosi maga nem térhetett vissza a hatalomba, azonban hű emberein – Hegedüs Andráson, majd Gerő Ernőn – keresztül igyekezett visszaterelni a legridegebb diktatúrába az országot.

1955-ben fontos változás következett be: Ausztriából minden idegen katonai erő kivonult, az ország az örök semlegességet vállalta. Ez nagy mértékben fellelkesítette a magyar közéletet is, mivel Magyarország megszállva tartásának addigi névleges oka az volt, hogy az Ausztriában állomásozó szovjet csapatokkal való közvetlen logisztikai kapcsolat fenntartásához szükséges.

Az osztrák megegyezés dacára azonban az is tény volt, hogy Magyarország „elvesztésével” Ukrajna délnyugati határánál nem maradt volna a Szovjetunióval szövetséges ütközőállam. Az NSZK a nyugati katonai szövetségbe való bevétele okán a szovjet vezetés úgy döntött, saját szövetséget alapít: május 14-én Varsóban a „Barátság, Együttműködés és Kölcsönös Segítségnyújtás Szerződése” aláírásával megalakult a Varsói Szerződés néven ismert katonai tömb.

Magyarország innentől a többi kommunista országhoz hasonlóan szerves részévé vált a szovjet védelmi stratégiának, amely az Egyesült Államok európai jelenlétét volt hivatott ellensúlyozni. Az 1951 óta a Magyar Néphadsereg nevet viselő, egyre inkább szovjet mintára szerveződő magyar haderőt egyre szorosabban integrálták a szovjet jelenlét kiszolgálásába, az esetleges háború esetén leginkább kiegészítő szerepre volt hivatott.

AZ 1956 júniusában vérbe fojtott lengyelországi munkásfelkelés, majd a Nagy Imre-i irányvonalat képviselő Gomułka-rezsim intézkedéseinek hatására Magyarországon ismét felerősödtek a követelések a diktatúra megszűntetésére, a többpárti parlamentarizmushoz való visszatérésre, a szovjet csapatok kivonására, valamint immár a Varsói Szerződésből való kilépésre is. Ezek végkifejlete az 1956-os forradalom és szabadságharc volt.

A forradalom kezdeti sikere volt október 24-én a második Nagy Imre-kormány megalakulása, majd a zavaros helyzet többszöri változását és a szovjet kudarccal végződő véres budapesti harcokat követően október 31-én a szovjet csapatok kivonásának, illetve a Varsói Szerződésből való kilépés megkezdésének bejelentése.

Valójában már ezen a napon eldőlt Moszkvában, hogy a magyar forradalmat katonai erővel fogják leverni, és a látszólagos kivonulási intézkedések dacára valójában több szovjet alakulat érkezett Magyarországra mind légi, mind szárazföldi úton. A forradalmat a november 4-én kezdődő Forgószél hadművelet keretében vérbe fojtották.

Törvénybe foglalt „ideiglenes” jelenlét

A forradalom leverésével egy időben a Moszkvában „felkészített” Kádár Jánost tették meg új vezetőnek Magyarországon, a százak kivégzésével és tízezrek bebörtönzésével járó megtorlás legdurvább időszaka 1960-ig tartott, 1963-tól a rendszer konszolidáltnak tekintette helyzetét.

1957 elején létrejött a közvetlenül a szovjet védelmi minisztérium irányítása alatt álló Déli Hadseregcsoport, ami a Magyarországon állomásozó csapatokat fogta össze, májusban pedig államközi szerződésben rögzítették „a Magyar Népköztársaság területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzetét”.

Katonai tekintetben lényegi változás nem történt az 1980-as évekig – a szovjet csapatok Magyarországon való „ideiglenes” tartózkodása a hétköznapok részévé vált, a jogosságát megkérdőjelezőkre pedig a Kádár-rendszer a legnagyobb ellenségeiként tekintett – a szovjet csapatok jelenléte volt kezdettől fogva stabilitásának záloga.

A rendelkezésre álló források alapján valószínűnek tűnik (bár szovjet, illetve orosz részről továbbra is széleskörű ennek kategorikus tagadása), hogy az 1960-as évektől a szovjet haderő különböző formákban atomfegyereket is állomásoztatott Magyarországon.

Az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás – amelyben a szovjet csapatok oldalán a Varsói Szerződés államainak hadseregei, így magyar csapatok is részt vettek – az úgynevezett „Brezsnyev-doktrína” gyakorlatba ültetését jelezte, azaz, hogy a Szovjetunió katonai erővel tartja kézben továbbra is kelet-európai szatellitállamait.

Az 1970-es és 1980-as évek folyamán a szuperhatalmak versengésének fő helyszíne nem Európa, hanem Ázsia volt – előbb az Egyesült Államok az 1960-as években fokozatosan eszkalálódó, majd 1973-ra megszüntetett vietnámi beavatkozása, majd a Szovjetunió 1979-től 1989-ig tartó afganisztáni háborúja határozták meg e korszakot.

Kivonulás – összeomlás

Magyarország szempontjából utóbbi bizonyult a lényegesebb tényezőnek: a fegyverzettechnikai – különösen, ami a számítástechnikát illeti – a Nyugattól egyre jobban lemaradó Szovjetunióra egyre nagyobb terhet rótt a növekvő amerikai támogatással bíró afgán ellenállókkal folytatott harc, és az 1980-as évek második felére nyilvánvalóvá vált, hogy a kelet-európai pozícióit nem tudja fenntartani.

A szovjet fegyverzetcsökkentés hivatalosan 1986 áprilisában indult meg, a szovjet vezetők új nemzedékét képviselő Mihail Gorbacsov a NATO-államokkal folytatott tárgyalások keretében kölcsönös csapatlétszám- és fegyverzetcsökkentést irányzott elő Európában.

A következő évek során rohamosan romlott a Szovjetunió helyzete, és 1988-ban Gorbacsov bejelentette a Brezsnyev-doktrínával való szakítást is, és 1991-ig előirányozta a csapatlétszám jelentős csökkentését a térségben.

Kádár János 1988 májusában történt hatalomból való elmozdításával és a hazai légkör egyre szabadabbá válásával újra a legerősebb követelések között merült fel mind az újjáalakuló ellenzék, mind a kormányzat egyes köreiben a szovjet megszállás megszüntetése. 1989 folyamán több szovjet egység is elhagyta Magyarországot, a teljes kivonásról való elvi megegyezés 1990. január 9-én született meg Szófiában, a KGST 45. ülésszakán.

A tényleges kivonásról 1990. március 10-én írták alá Moszkvában a szerződést a felek, eszerint 1991. június 30-ig kellett befejeződnie a szovjet katonák és eszközök kivonásának. Két nappal később, március 12-én a Hajmáskéren állomásozó harckocsizókkal kezdődött meg a szovjet kivonulás.

Összesen (a különböző források eltérnek) 44-49 000 szovjet katona, összesen 100 000-nél is több szovjet állampolgár hagyta el hazánkat ebben az időszakban, a technikai eszközöket (csaknem 900 harckocsit, 600 önjáró löveget, összesen több mint 27 000 különböző járművet) mintegy 35 000 vasúti kocsin szállították el, a Magyar Államvasutak egymilliárd forintot keresett a hatalmas feladaton.

A helyzetet bonyolította az, hogy a határon a szűkebb nyomtávú magyar vasúti kocsikról a szélesebb nyomtávú szovjet kocsikra kellett átrakodni minden szállítmányt.

Az utolsó vonat 55 vagonnal 1991. június 16-án lépte át a magyar-szovjet határt, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport utolsó parancsnoka pedig 19-én, 15:01-kor hajtott át a Tisza felett. A kivonulást a megbeszélt határidő előtt 11 nappal sikerült teljesíteni.

Hátra volt még azonban az elszámolás: a szovjet fél a hátrahagyott ingatlanokért követelt kompenzációt, míg a magyar a szovjet katonai jelenlét és maga a kivonulás által okozott környezeti károkért. A követelések mindkét fél részéről elérték a százmilliárd forintot, azonban időközben a Szovjetunió az összeomlás felé tartott.

A végső megegyezést – a „nullszaldós” megállapodást, azaz, hogy egyik fél sem fizet – már nem is Gorbacsov, hanem Borisz Jelcin orosz elnök írta alá Budapesten 1992. november 11-én, több mint egy évvel a tényleges csapatkivonás befejezte után.

A magyar Országgyűlés által 2001. május 8-án elfogadott 2001. évi XVII. törvény alapján június 19. nemzeti emléknap, június utolsó szombatja pedig minden évben a magyar szabadság napja, amelyen hazánk szuverenitásának visszaszerzését ünnepeljük.

Magyarország 1999-ben önként, nem pedig külföldi kényszer hatására csatlakozott a nyugati katonai szövetséghez, a NATO-hoz, és a Magyar Honvédség alakulatai pedig képességeiknek megfelelően vesznek részt a szövetség által koordinált műveletekben, jellemzően békefenntartó missziókban. Magyarország emellett az ENSZ kötelékében is tart fenn békefenntartó jelenlétet a világ több konfliktuszónájában.