Mit keresett a Vörös Hadsereg Dániában 1946 tavaszáig?

1945. május 9-én szovjet csapatok szálltak partra Bornholm szigetén a Balti-tengeren, a mai Lengyelország és Svédország között. Az akkori Németország partjaihoz közel helyezkedő, ám Dániához tartozó szigetet megszálló jókora német helyőrség megadta magát, azonban a Vörös Hadsereg egységei még további 11 hónapon át, 1946 áprilisáig a szigeten maradtak.

Valami bűzlik Dániában

Egyes korabeli anekdoták szerint Joszif Sztálin gyűlölte Shakespeare Hamlet című darabját – az udvari intrikákról szóló tragédiát túlságosan is áthallásosnak érezte a Kreml viszonyaira nézve.

Ezzel ellentétes beszámolók is akadnak: ezek szerint Shakespeare dán hercegének alakja lenyűgözte a diktátort, és Hamlet volt az egyetlen szereplő az angol drámaíró életművéből, akit Sztálin név szerint is emlegetni szokott.

Akármi is az igazság, a „generalisszimusz” a második világháború végén egészen sajátságos dán történetet alkotott magának.

A dán, brit és amerikai vezetés egyaránt biztos volt benne, hogy Sztálin nem fogja egykönnyen elengedni a stratégiai szempontból előnyös fekvésű szigetet, és a diplomáciai vagy akár katonai nyomásgyakorlás eszközein gondolkodtak.

Végül félelmeik nem igazolódtak be: 1946 áprilisában a szovjet csapatok különösebb felhajtás nélkül kiürítették Bornholmot, így az Észak-Norvégiából és Finnországból való kivonulása után a Vörös Hadsereg semmiféle jelenléttel nem rendelkezett az északi országokban.

A történet azért különösen érdekes, mert szembe megy a háború végi szovjet ambíciók ismerős narratívájával. A történészek gyakorta idézik Sztálin azon nézetét, miszerint „aki megszáll egy területet, bevezeti saját társadalmi rendszerét is. Mindenki bevezeti saját rendszerét, ameddig hadserege elér. Ez nem is lehet másként.”

Bornholm különleges esete azt mutatja, Sztálin döntéseit a szovjet befolyás és ideológia területi kiterjesztésénél összetettebb tényezők is irányították.

Vonalak a térképen

1945 februárjában a jaltai konferencián eldőlt, hogy a „Kelet” és „Nyugat” közötti választóvonal a Harmadik Birodalom legyőzését követően az Elba folyó mentén húzódik majd.

Bornholm ettől a vonaltól jócskán keletre helyezkedik el, a szigettől délre fekvő német területek pedig hamarosan a Szovjetunió terjeszkedésével „nyugatra tolt” Lengyelország részeivé váltak. Szovjet szemszögből a sziget elfoglalása jókora befolyást adott a Kreml kezébe Dánia jövőjét illetően.

Berlin április 30-i elestét követően valóságos verseny indult a dán területekért. Winston Churchill brit miniszterelnök attól félt, ha a Vörös Hadsereg eléri Wismar német kikötővárost a Jylland-félsziget tövénél, semmi sem fogja megakadályozni abban, hogy Dániába is bevonuljon.

Az ország törzsterületeire végül a britek vonultak be elsőként – hatalmas tengerentúli birtoka, Grönland a háború alatt amerikai, míg a közelebb fekvő Feröer-szigetek és Izland brit megszállás alatt voltak –, a jóval keletebbre fekvő Bornholmra azonban a szovjetek érkeztek meg elsőként.

1945. május 2-án Miles Dempsey tábornok kelet felé haladva a brit 2. hadsereg élén megérkezett a Wismartól nyugatra fekvő Lübeckbe, ezzel gyakorlatilag elzárva a földnyelvet a további szovjet előrenyomulás elől.

Montgomery tábornok csapatai készen álltak hadműveletet indítani Dániában, azonban a Hollandiában, Dániában és Északnyugat-Németországban lévő német erők május 4-én kollektíven letették a fegyvert, így jobbára békés bevonulásra került sor, elszórt tűzharcokkal. A Balti-tengeren fekvő Bornholmon azonban továbbra is kitartottak a német csapatok, néhány, a balti országokból toborzott szövetséges alakulattal együtt.

A sziget parancsnoka Gerhard von Kamptz, a Kriegsmarine sorhajókapitánya volt, aki március 5-ei kinevezésével együtt azt a parancsot is kapta, hogy kizárólag a britek előtt teheti le a fegyvert.

Von Kamptz táviratok egész sorát küldte Koppenhágába a briteknek, arra kérlelve őket, hogy legalább egyetlen katonájukat küldjék a szigetre, akinek megadhatja magát a helyőrség. Kéréseit figyelmen kívül hagyták.

A német kapitány mindeközben nyitva tartotta a tengeri útvonalakat a szovjet megszállás alá került balti országokból, illetve Észak-Németországból érkező katonai egységek és civil menekültek előtt – az őket szállító hajók számára a legkönnyebben elérhető biztonságos úti cél a megerősített Bornholm volt.

Bombák hullanak

Május 6-án Rolf Wuthermann Wehrmacht-tábornok egy körülbelül 800 fős gránátosezreddel érkezett a szigetre, és a harc folytatására rendezkedtek be.

Másnap reggel a dán kormány hivatalos küldöttsége érkezett a szigetre, hogy von Kamptz-cal tárgyaljanak. Látva a németek harci készültségét, arra biztatták, adja meg magát.

Még május 7. folyamán a nyugati szövetségesek európai főparancsnoka, Dwight Eisenhower kijelentette, hogy Bornholm státusza megegyezik Dánia többi részéével, így ha a dánok igényt tartanak szövetséges csapatok odavezénylésére, akkor annak meg kell történnie.

Ugyanezen a napon a brit felderítés azt a hírt közölte, hogy szovjet repülők haladtak el a sziget felett „a bombavonal orosz oldalán”.

A „bombavonal” azt az egyezményes (szintén Jaltában meghatározott) határt jelölte, amelytől keletre nem bombáznak a nyugati szövetségesek, és amelytől nyugatra nem hajtanak végre támadást a szovjet bombázók, az esetleges „baráti tűz” elkerülése végett. A szovjetek előbb megadásra felszólító röplapokat szórtak a repülőkről, majd bombákat is.

Május 8-án a britek közölték von Kamptz-cal, készek elfogadni kapitulációját, és „nincs semmiféle szükség az oroszokkal való konzultálásra.” Egy belső memorandumban azt is megjegyezték, „Bornholm különösen érdekes mind számunkra, mind az oroszoknak, mivel U-Bootok lapulnak a sziget kikötőjében.”

A szovjeteknek azonban megvolt ezen kívül is a maguk oka arra, hogy irányításuk alá vonják a szigetet: a németek nagyszámú szovjet hadifoglyot őriztek itt (aki a tengelyhatalmakkal szembeni küzdelemben megadta magát, a szovjet vezetés szemében árulónak számított, így a Vörös Hadsereg kezére visszakerült hadifoglyokra nem a felszabadulás, hanem a rettegett NKVD által üzemeltetett „szűrőtáborok” vártak).

Emellett a szigeten hatalmas, több tíz kilométer hatótávolságú tengerészeti lövegek is el voltak helyezve, amelyekkel hatékonyan lefedhetők voltak a hamarosan Lengyelország részévé váló területek felé vezető tengeri útvonalak.

A szovjet bombázás – bár elsősorban katonai célpontok ellen irányult – mintegy 800 civil épületet semmisített meg a sziget két legnagyobb településén, Rønnében és Nexóban.

Mivel a lakosok a röplapokból értesültek a közelgő légitámadásokról, a halálos polgári áldozatok száma alacsony maradt (tíz dán civil vesztette életét), azonban több ezren váltak otthontalanná.

Óriási káosz alakult ki, ahogy a helyiek és a nemrég érkezett menekültek egyszerre igyekeztek biztonságos helyet keresni a szigeten. A dán rádió szándékosan nem tudósított a történtekről – az ország többi részén éppen a felszabadulást ünnepelték önfeledten.

Habár a becslések szerint (a kaotikus helyzet miatt pontos számok nem állnak rendelkezésre) összesen mintegy 16-20 000 német, illetve német szolgálatban álló katona lehetett a szigeten – a Kriegsmarine, a Wehrmacht és a Waffen-SS csapatai vegyesen –, május 9-én csupán egy kislétszámú szovjet kontingens szállt partra. Rövid tűzharcot követően von Kamptz és csapatai letették a fegyvert.

„Szívélyes” viszony

A következő napok folyamán további 7000 főnyi erősítés érkezett, köztük női katonák is – a visszaemlékezések szerint a helyieket meglehetősen zavarba hozta a fegyveres, egyenruhás nők szokatlan látványa.

A szovjetek hamar ellenőrzésük alá vonták Bornholm egészét, a dánok pedig – mind a helyiek, mind a kormány – hallgatólagosan elfogadták a helyzetet.

Richard Dewing brit vezérőrnagy – aki május 5-én Koppenhágában fogadta el a dániai német főerők kapitulációját – arról írt, a dánok és a szovjet csapatok kapcsolata „szívélyesnek” tűnt. Hozzátette: „ez megszüntetett minden esélyt arra, hogy egyetlen evezőt is a bornholmi örvénylésbe kelljen tennem, ami meglehetős megkönnyebbülés volt.”

Dewing megjegyezte: „csak remélhetem, hogy a további fejlemények nem lesznek olyannyira a dán érdekekkel ellentétesek, hogy a dánokban neheztelést ébresszenek a brit és amerikai szövetségesek iránt, amiért nem előzték meg az oroszokat, és nem hoztak létre esetleg állandó katonai támaszpontokat a szigeten.”

Ahogy azt a helyi múzeum tárlata is bemutatja, Bornholm lakói fokozatosan megtanultak a megszállókkal együtt élni, ahogy a szovjet jelenlét heteiből hónapok lettek. Voltak ünnepségek, táncestek, és néhány sportesemény is.

Júliusban a koronaherceg, a későbbi IX. Frigyes király is a szigetre látogatott családjával, ahol együtt vacsorázott Fjodor Fjodorovics Korotkov vezérőrnaggyal, a megszálló erők parancsnokával.

A helyzet nem volt mentes a feszültségektől: a civil lakosságnak tűzifát és földgázt kellett beszolgáltatnia a szovjet csapatoknak, és segíteni barakkjaik és más épületeik felhúzásában, miközben saját házaikat is újjá kellett építeniük.

A feljegyzések szerint egy szovjet katona által elkövetett nemi erőszak nyert csupán bizonyítást, azonban a beszámolók szerint mindennaposok voltak a nők elleni támadások, ezért azok nemigen merészkedtek egyedül az utcára. A nőkkel szembeni erőszaknál is nagyobb mértéket öltöttek a lopások és rablások – főként a karórák, illetve a kerékpárok érdekelték a szovjet katonákat.

Habár Dánia voltaképpen a győztesek oldalán ünnepelhette a háború végét, a szigeten igencsak eltért a hangulat az ország többi részétől a „felszabadítók” viselkedése, illetve a levegőben lógó bizonytalanság miatt is.

A dán lakosság nagy része számára Bornholm egyfajta vakfolttá vált, mivel az állami média vonakodott elismerni, hogy az ország egyes részei valójában nem „szabadultak fel” ténylegesen.

Ugyancsak eltitkolták a szovjet megszállás költségeit – Sztálin ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy azok a dánokat terheljék.

Egyezkedés és megoldás

Júliusban Christmas Møller dán külügyminiszter felvetette, hogy Bornholm sorsát kössék a Dánia más részeiből történő brit csapatkivonáshoz. Egy hónappal később, amikor Ernest Bevin brit külügyminiszterrel találkozott, felhozta a Feröer-szigeteken még 1940-ben létrehozott brit támaszpont ügyét is.

A britek nem sokkal Dánia német lerohanása után szállták meg a Norvégiától nyugatra található, Dániához tartozó szigeteket, egy hónappal később pedig a szintén Dánia által birtokolt Izlandra is brit csapatok érkeztek egy esetleges német invázió megelőzésére (őket később amerikaiak váltották fel).

A briteknek a világháború után is fontos volt e szigetek, valamint a közeli Norvégia politikai és diplomáciai orientációjának kérdése, így nem akarták túl hamar elengedni az itt létrehozott támaszpontjaikat.

Amerikai részről hasonló fontossággal bírt Grönland kérdése: 1945 októberében Dánia washingtoni nagykövete, Henrik Kauffmann felvetette az amerikaiaknak, hogy a Bornholmon létrejövő szovjet támaszpontokat itt ellensúlyozzák amerikai bázisokkal.

Kaufmann már 1941 áprilisában, miközben hazáját a németek vonták ellenőrzésük alá, igyekezett amerikai védelem alá helyezni Grönlandot, amiért árulónak bélyegezték. A vita kapcsán elnyerte a „Grönland királya” gúnynevet.

Végső soron a pragmatizmus és a reálpolitika győzedelmeskedett Bornholm kérdésében. Sztálin elfogadta az észak-atlanti térség brit-amerikai befolyási övezetté válását, cserébe a Szovjetunió újból bekebelezhette a balti államokat.

A szovjet csapatok 1946. április 5-ével bezárólag békésen elhagyták Bornholmot, azzal a kikötéssel, hogy a továbbiakban bármiféle külföldi csapatok a szigeten való feltűnését a Szovjetunió hadüzenetnek fogja tekinteni.

A megegyezés részeként a skandináv és a balti államok között elhelyezkedő Finnország „különleges státuszt” élvezett. Svédország saját elhatározásból továbbra is semleges maradt, Norvégia és Dánia pedig az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, azaz a NATO alapító tagjaivá váltak 1949-ben.

A fent említett szovjet álláspont ezt követően is érvényben maradt, azonban a dán csapatok jelenlétét még eltűrték a szigeten.

Bornholm rövid életű szovjet megszállása a háborús opportunizmus tökéletes példájának tekinthető. A sziget 1945 májusának „versenyhelyzete” közepette került a Vörös Hadsereg kezére, és az 1946-os év diplomáciai manőverezéseinek köszönhetően került feladásra, miközben Európa keleti felére kíméletlenül leereszkedett a vasfüggöny.

A háború előtt és alatt több tízmillió embert veszítő Szovjetunió a győzelmi pompa ellenére katonailag kimerült. A Japán elleni háború pedig, amelyre Sztálin az 1943-as teheráni konferencián kötelezte el magát, csak 1945 szeptemberében ért véget.

A legfontosabb célkitűzés ebben az időszakban már a szovjet uralom megszilárdítása volt azon területek felett, ahol ez lehetséges volt – Bornholm nem tartozott ezek közé.

A stratégiai fontosságú sziget állandó megszállásához és megerősítéséhez szükséges erőt kifizetődőbb volt a kontinentális Közép-Európától a jövendőbeli Észak-Koreáig terjedő új, összefüggő birodalom megszilárdítására fordítani. E helyzet szerencsés nyerteseként Dánia teljes területe a szovjet befolyási övezeten kívül maradt.

Bornholm a hidegháború folyamán később is a figyelem középpontjába került – Sztálin halálának napján, 1953. március 5-én egy Franciszek Jarecki nevű lengyel pilóta ide repült át a legkorszerűbb szovjet vadászrepülőgéppel, a MiG–15-össel. Később más disszidáló lengyel pilóták is követték a példáját.