Húsz borzalmas járvány az emberiség történelméből

A különféle ragályos betegségek az ősidők óta jelentenek veszélyt az emberi populációkra, és gyakran súlyos járványok formájában gyakorolnak óriási negatív hatást a közösségekre. Minden történelmi korról elmondható, hogy megvan a maga nagy járványa.

Őskori járvány Kínában, Kr. e. 3000 körül

Nagyjából 5000 éve valamilyen betegség kiirtott egy teljes falut a mai Kínában. Az áldozatok holttesteit egy házban halmozták fel, amelyet aztán felgyújtottak. Semmilyen korosztály nem jelentett kivételt: gyermekek, kamaszok, felnőttek és idősek maradványait is megtalálták a helyszínen.

A régészeti lelőhely mai neve Hamin Mangha, és egész Északkelet-Kína egyik legjobb állapotban megőrződött őskori helyszínének számít.

A régészeti és antropológiai vizsgálatok arra utalnak, a járvány elég gyorsan söpört végig a lakosokon ahhoz, hogy ne hagyjon időt a megszokott temetkezési formákra, és a falu helyszínére később sem költöztek vissza az emberek.

Hamin Mangha felfedezése előtt egy másik térségbeli helyen, Miaozigounál is egy hasonló véget ért falu maradványaira bukkantak a régészek. Ez arra utalhat, hogy a teljes térségen végigsöpört a rejtélyes betegség öt évezrede.

Az athéni pestis, Kr. e. 431-425

Kr. e. 431 körül, nem sokkal az Athén és Spárta vezette szövetségek között kirobbant peloponnészoszi háború kezdetét követően járvány ütötte fel a fejét az előbbi városállamban, és öt éven át tombolt, mely idő során akár 100 000 áldozatot is szedhetett.

A háború krónikása, Thuküdidész (kb. Kr. e. 460 – Kr. e. 400) leírása szerint „jó egészségben lévő emberek fejét borzasztó láz gyötörte, szemükben pír és gyulladás, belső részeik, mint a torok és a nyelv véressé váltak, természetellenes és büdös leheletet árasztva.”

Bár az irodalom a legtöbbször pestisnek nevezi, valójában széles körű vita folyik arról, pontosan milyen kórokozó pusztíthatott a városállamban – a tífusz és az ebola is szóba került már.

Számos kutató szerint a háború okozta túlzsúfoltság miatt tartott ilyen sokáig a járvány, amely azonban nem vetett véget a háborúnak. A konfliktus Kr. e. 404-ig húzódott, azonban Athén vereségével zárult – valószínű, hogy ebben volt némi szerepe a rejtélyes kórokozónak.

Az antoninusi járvány, Kr. u. 165-180

A Közel-Keletről a Római Birodalom területére visszaérkező római csapatok Kr. u. 165-ben a pártusok elleni hadjárat során szerzett hadizsákmány mellett egy ragályos kórokozót is magukkal hurcoltak hazájukba.

A járvány – amely vélhetően himlő, esetleg kanyaró lehetett – akár ötmillió emberrel is végezhetett a birodalomban, és nagy szerepet játszott a történettudomány által Pax Romanának (római béke) nevezett , a birodalom ereje teljét jelentő korszak (kb. Kr. e. 27 – Kr. u. 180) alkonyában.

Kr. u. 180-tól egyre nőtt az instabilitás a birodalmon belül, kívülről pedig egyre több barbár népcsoport fenyegette. Lehetséges, hogy a járvány borzalmai szerepet játszottak a kereszténység ezzel párhuzamos terjedésében is.

A cipriáni járvány (Kr. u. 250-271)

A korai keresztény íróról és püspökről, Karthágói Szent Cipriánról elnevezett pandémia kevesebb mint egy évszázaddal az antoninusi járvány után sújtott le a Római Birodalomban, ahol egyedül a fővárosban 5000 emberrel végzett naponta.

2014-ben az egyiptomi Luxorban a régészek egy ekkoriban keletkezett tömegsírra bukkantak, amelyben a holttesteket mésszel öntötték le, egy részüket pedig máglyán hamvasztották el.

A szakértők e járvány esetében sem tudják biztosan megmondani, mely betegség okozta – Szent Ciprián arról írt, „a belek, amelyek a folyamatos folyás állapotába kerültek, kiürítik a test erejét, a csontvelőben keletkezett tűz pedig sebeket nyit a garatban”.

A justinianusi pestis (Kr. u. 541-542)

A Róma bukását követően annak helyét átvenni igyekvő Bizáncot is megtámadta a középkor elején egy járvány, méghozzá nagy valószínűséggel a mára jól ismert bubópestis, amely az elkövetkező évtizedek során ismét fel-felbukkant a térségben.

E járvány Justinianus császárról (527-565) kapta nevét, akinek uralma alatt egyúttal legnagyobb területi kiterjedését is elérte a birodalom, a Közel-Kelet mellett Nyugat-Európában is jelentősen előrenyomulva. Maga a császár is megfertőződött a betegséggel, azonban végül túlélte.

A fekete halál (1346-1353)

A híres nagy európai pestisjárvány idején a kórokozó Ázsiából került ismét Európába, ahol egyes becslések szerint a lakosság több, mint felével végzett.

A Yersinia pestis nevű baktérium egy olyan törzse okozta, amely mára nagy valószínűséggel kihalt, és a rágcsálók által hordozott bolhák által terjedt. A tömegsírok itt is visszatérő elemei voltak a járványnak.

A fekete halál jelentős hatással volt az európai történelem menetére: a nagyszámú halálozással a munkaerő egyre keresettebbé vált, így a jobbágyság jobban érvényesíthette jogait az elkövetkező századok során. Egyes kutatók szerint az olcsó kétkezi munkaerő eltűnése a technológiai újításokat is elősegíthette.

A 16. század amerikai járványai

„Amerikai járványok” névvel illeti a történészszakma összefoglaló néven azokat a pandémiákat, amelyeket az európaiak által behurcolt kórokozók idéztek elő az Újvilágban.

E betegségek – legfőképpen a fekete himlő – jelentősen hozzájárultak az itteni őslakos civilizációk bukásához, és a gyarmatosítók általi könnyű leigázásukhoz. Egyes becslések szerint a nyugati félteke korabeli lakosságának akár a 90%-ával is végezhettek.

A „cocoliztli”-járvány (1545-1548)

Az aztékok által „cocoliztli”, azaz „kártevő” névvel illetett, máig azonosítatlan kórokozó belső vérzésekkel társuló lázas megbetegedést idézett elő, és a mai Mexikó és Közép-Amerika területén mintegy 15 millió emberrel végzett.

A járvány pusztítását elősegítette az, hogy a kitörése előtti időszakban uralkodó szélsőséges szárazság már előre legyengítette a lakosságot.

Egy nemrégiben végzett kutatás a járvány áldozatainak csontjaiból vett DNS-minták alapján arra következtetett, a szalmonella S. paratyphi C jelű változata lehetett a rejtélyes kórokozó.

Ez a baktérium hastífuszt okoz, amely magas lázzal, kiszáradással és bélproblémákkal járhat, és a világ számos táján a mai napig komoly fenyegetést jelent.

A nagy londoni pestis (1665-1666)

A pestis utolsó nagy fellángolása Nagy-Britanniában óriási kivándorláshoz vezetett a korabeli Londonból, élén a királlyal, II. Károllyal.

A járvány 1665 áprilisában indult, és a forró nyári hónapok során akadálytalanul terjedt. Mire véget ért, legalább 100 000 emberrel végzett, London lakosságának körülbelül 15%-ával.

Ezzel azonban nem értek véget a város szenvedései: 1666. szeptember 2-án négy napon át tartó tűzvész kezdődött, amely a korabeli város épületeinek tetemes részét elpusztította.

A marseille-i nagy pestis (1720-1723)

A feljegyzések szerint a francia kikötővárost három éven át gyötrő járvány azután kezdődött, hogy egy Grand-Saint-Antoine nevű hajó érkezett meg a Földközi-tenger keleti partjáról származó árukkal.

Habár a hajót karanténba helyezték, a kórokozó továbbterjedt, nagy valószínűséggel a patkányok által. A következő három év során mintegy 100 000-en halhattak bele a pestisbe, ami a lakosság nagyjából harmadát jelentette ekkoriban.

A nagy oroszországi pestis (1770-1772)

Az 1768-1774 között zajló orosz-török háború moldovai frontján kitört pestisjárvány volt a betegség utolsó jelentős feléledése Oroszország európai vidékein, amely egyedül Moszkvában 50-100 000 ember életébe kerülhetett.

A városban a szigorú karanténintézkedések zavargásokat váltottak ki, amelyek nem javítottak a helyzeten. II. (Nagy) Katalin cárnőnek a járványt követően felkeléssel kellett szembenéznie, amely újabb súlyos áldozatokat követelt.

A philadelphiai sárgaláz-járvány (1793)

Amikor a fiatal Egyesült Államok akkori fővárosát 1793 nyarán hatalmába kerítette a sárgaláz, a hatóságok (helytelenül) úgy hitték, az afrikai rabszolgák immúnisak a betegségre, és őket fogták be a betegek ápolására.

Senki sem tudta még ekkor, hogy a betegséget szúnyogok terjesztik, és emiatt legfőképpen nyáron üti fel a fejét. Mire a tél beálltával az utolsó szúnyog is elhullott, legalább 5000 ember vesztette életét a betegségben.

Az „orosznátha” (1889-1890)

Az ipari forradalom nyomán a 19. század végére a tengeri és vasúti közlekedés jelentősen felgyorsult világszerte, ami sajnos a kórokozók gyorsabb terjedését is eredményezte.

Az 1889-ben útjára indult influenzajárvány néhány hónap alatt behálózta a világot, egymillió halálos áldozatot szedve. Nevét onnan kapta, hogy az első feljegyzett megbetegedések Szentpéterváron történtek.

Az amerikai gyermekbénulás-járvány (1916)

Miközben Európában dúlt az első világháború, New Yorkban a többnyire (de nem kizárólag) gyermekeket támadó, gyakran maradandó bénulással járó fertőzés ütötte fel a fejét, 27 000 embert megfertőzve és 6000 halálos áldozatot szedve szerte az Egyesült Államokban.

A gyermekbénulás ezt követően is előfordult időről időre az országban, egészen a Salk-féle védőoltás 1954-es bevezetéséig – az utolsó regisztrált eset az Egyesült Államokban 1979-ben fordult elő. A világ más tájain is sikerült visszaszorítani a betegséget, azonban teljességgel még nem tűnt el.

A „spanyolnátha” (1918-1920)

A 20. század legpusztítóbb influenzajárványa világszerte akár 500 millió embert is megfertőzhetett, ennek mintegy ötödét halálos kimenetellel.

Az influenza terjedését elősegítették az európai háború lövészárkainak borzalmas viszonyai, és mind a katonák, mind a lakosság esetében a tápanyagokban szegény háborús étrend.

Neve ellenére nem Spanyolországban tört ki a járvány – az elnevezés onnan származott, hogy semleges országként itt nem működött olyan mértékű sajtócenzúra, mint a hadviselő országokban, így a spanyol sajtó jóval előbb beszámolt a betegségről, azt az illúziót keltve külföldön, hogy hamarabb is jelent meg az Ibériai-félszigeten.

Az ázsiai influenzajárvány (1957-1958)

Az ázsiai influenzajárvány a nagy átalakulásokon keresztülmenő Kínában indult útjára, és mintegy egymillió halálos áldozatot szedett.

1957 februárjában már megjelent Szingapúrban, áprilisban Hongkongban, a nyár folyamán pedig elérte Európát és az Egyesült Államok nyugati partját is, ahol 116 000 áldozatot szedett. A járványt itt az állította meg, hogy az egészségügy az ázsiai helyzetet látva előre felkészült.

Az AIDS (1981-napjainkig)

Az azonosítása óta eltelt idő során az AIDS a becslések szerint 35 millió emberrel végzett. Az immunrendszer végzetes legyengülésével járó betegséget a HIV-vírus okozza, amely valószínűleg az emberszabásúak körében terjedő vírusból mutálódott és került az emberi „körforgásba” valamikor az 1920-as évek táján Nyugat-Afrikában. Az eleinte láthatatlanul terjedő vírus a 20. század végére valóságos világjárvánnyá nőtte ki magát.

Mivel a közvélemény elsősorban a meleg közösségekkel hozta kapcsolatba, az ellenszerek kifejlesztését sokáig társadalmi stigmák hátráltatták.

A betegségnek évtizedeken át nem volt ismert gyógymódja, az 1990-es évek óta azonban a megfelelő kezeléssel a fertőzöttek élete meghosszabbítható. 2020 elején jelentették be, hogy két embert gyógyultnak nyilvánítottak, így a további kutatások igen biztatóak.

Jelenleg a világon a becslések szerint körülbelül 40 millió HIV-fertőzött ember él, nagyjából 64%-uk Afrika Szaharától délre eső részein.

A H1N1 sertésinfluenza-járvány (2009-2010)

A 2009-es sertésinfluenza-járványt a H1N1 vírustípus új törzse okozta, amely az év tavaszán Mexikóban bukkant fel, majd a világ többi részén is elterjedt.

Egy év alatt 1,4 milliárd ember fertőződhetett meg, a halálos áldozatok számát 151 700 és 575 400 közé teszik.

A 2009-es járvány főként a gyermekekre és fiatal felnőttekre volt veszélyes, a halálos áldozatok 80%-a 65 év alatti volt. Az e vírusra kifejlesztett védőoltás részét képezi a mai évente elérhető influenza-védőoltásoknak.

A nyugat-afrikai ebolajárvány (2014-2016)

Az igen veszélyes ebola nevű kórokozó két éven át tartotta rettegésben Nyugat-Afrikát, 28 600 regisztrált fertőzést okozva, amelyből 11 325 bizonyult halálosnak.

Az első bejelentett eset 2013 decemberében fordult elő Guineában, majd a betegség hamar átterjedt Libériába és Sierra Leonéba.

A fertőzések és halálozások nagy része e három országra korlátozódott, azonban a vírus előfordult Nigériában, Maliban, Szenegálban, és néhány esetben az Egyesült Államokban és Európában is.

Az ebolának máig nincs ellenszere, azonban a védőoltás fejlesztése továbbra is folyamatban van. A rendívül halálos vírus első ismert eseteit Szudánban, illetve Zairében (ma a Kongói Demokratikus Köztársaság) jegyezték fel az 1970-es években. Egyes elméletek szerint a betegség denevérekről kerülhetett át az emberre.

A Zika-vírusjárvány (2015-napjainkig)

Az utóbbi években Dél- és Közép-Amerikában feltűnt Zika-vírusjárvány pontos hatásait még jó néhány évig nem lesznek pontosan felmérhetők, a tudósok azonban továbbra is versenyt futnak az idővel az ellenszerek kifejlesztésében.

A jellemzően az Aedes nembe tartozó szúnyogok által, illetve a jelek szerint szexuális úton is terjedő vírus általában nem veszélyes sem a gyermekekre, sem a felnőttekre, a fejlődő magzatokban borzasztó születési rendellenességeket okozhat. A terjesztő szúnyogok a meleg éghajlatot kedvelik, így Dél- és Közép-Amerika mellett az Egyesült Államok déli részén is előfordulnak fertőzések.