Hét arc a tömegből: az „időutazó”, az eltűnt, a hazug és a többiek

A tömegben elvész az egyén, a tömeg pedig csak azt veszi észre, aki kitűnik a sokaságból. A most következő hét történet szereplői közül van, akit könnyű észrevenni, van, aki „ideiglenesen” beolvad a tömegbe, ám tettei mégis kiemelik a szürkeségből.

Páholyból páholyba

Abraham Lincoln második beiktatási beszédére az Egyesült Államok történetének egyik legkritikusabb pillanatában került sor.

A polgárháború vége ugyan már karnyújtásnyira volt, s a rabszolgaság intézményének is meg voltak számlálva a napjai, Lincoln mégsem az elégedettség, hanem a bánat hangján beszélt hívei előtt.

Főleg, ha még azt is tudta volna, hogy néhány sorral felette ott állnak esküdt ellenségei. Amint az az eseményről fennmaradt egyetlen ismert képen jól látszik, Lincoln 1865. március 4-i washingtoni beszédét későbbi gyilkosa is hallgatta.

A rabszolga-felszabadítást ellenző John Wilkes Booth az eredeti terv szerint március 17-én egy színházból akarta elrabolni az elnököt, aki végül azonban mégsem tekintette meg a színdarabot.

A sors iróniája, hogy helyette ugyanabban a szállodában vett részt egy eseményen, amelyben Booth akkoriban lakott.

Mivel április 3-án a déliek letették a fegyvert, a túszejtésnek már nem lett volna értelme, egy merényletnek viszont igen. Booth és társai ugyanis azt remélték, hogy ezzel még megfordíthatják a háború menetét.

Booth-t a végül április 14-én, a Ford Színházban kivitelezett merényletben több tettestársa segítette. Így David Herold, aki szintén jelen volt a Capitolium keleti részén tartott beszéd idején, vagy éppen Andrew Johnson alelnök megölésére felesküdő, de tervéről végül lemondó George Atzerodt, a William H. Seward külügyminiszter ellen merényletet kiötlő Lewis Powell, illetve két másik konspiratőr, John Surratt – akinek anyja, Mary Suratt szintén a vádlottak padjára került – és Edmund Spangler.

Aki nem volt hajlandó szalutálni Hitlernek

Bizonyára sokan ismerik a híres, 1936-os képet, amelyen több tucatnyi német munkás üdvözli náci karlendítéssel a Führert, ám egyikőjük – a szalutálás helyett – inkább látványosan keresztbe fonja karjait.

Ő volt August Landmesser, aki már 1931-ben belépett a pártba, remélve, hogy majd így munkát tud szerezni. Sikerült is, csakhogy két évvel később beleszeretett Irma Ecklerbe, aki történetesen zsidó származású volt, ami igencsak összeférhetetlen volt a hitleri eszmékkel.

Ahogy az is, hogy 1935-ben megkérte a kezét. Mikor kiderült a „fajárulás”, a Nemzetiszocialista Párt kirúgta tagjai közül a férfit.

Házassági kérelmüket is elutasították a nürnbergi törvényekre hivatkozva. Ezt követően született meg kislányuk, Ingrid 1935 októberében.

A nácikban csalódott Landmesser a hamburgi Blohm und Voss hajóépítő vállalatnál dolgozott, amely 1936. június 13-án új hajót bocsátott vízre.

Az ünnepségre magát Hitlert is meghívták, s míg hívei kiáltották a „Sieg Heilt!”-t, és lelkesen szalutáltak a vezetőnek, Landmesser csak keresztbe font karral állt.

A következő évben Dániába próbált szökni a család, ám a határon letartóztatták őket. A vád rasszgyalázás és fajkeverés volt. A férfit 1938-ban felmentették bizonyítékok hiánya miatt, és arra utasították, minden kapcsolatot szakítson meg a nővel.

Mivel erre nem volt hajlandó, három évre koncentrációs táborba került Börgermoorba. Sohasem látta többé kedvesét és a lányát. A Gestapo a második gyermekükkel terhes Ecklert is letartóztatta, a börtönben kellett megszülnie.

Feltehetőleg a bernburgi eutanázia-központban érte a vég, Landmessert pedig 1944-ben a frontra vitték, Horvátországban hunyt el. Történetüket másodszülött gyermekük, Irene a kilencvenes években írta meg.

Az ellenfél végső eltűnése

1920. május 5-én Lenin szónoklatot intézett a moszkvai Szverdlov téren felsorakozó szovjet katonák tömegeinek. A híres fotó eredeti változatán jól látható, hogy az összetákolt emelvény előterében ott áll Trockij is.

Lev Davidovics Trockij neve egyenlő volt a proletárforradalommal, Lenin után a legtekintélyesebb kommunista vezetőnek számított. Konfliktusa Sztálinnal – akit nemes egyszerűséggel csak „pártunk legkiemelkedőbb középszerűségének” és „tipikus kuláknak” titulált – még Lenin életében kirobbant.

A zseniális szervezőkészséggel megáldott, ám kevéssé diplomatikus Trockij 1923-ban hadat üzent a Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak, az apparátust téve felelőssé a pártbeli légkör megromlásáért.

A KB 1926. októberi ülésén pedig elveszítette hidegvérét, és ujjal mutogatott Sztálinra. „Az első titkár a forradalom sírásójának posztjára pályázik” – kelt ki magából. Sztálin először elsápadt, majd elvörösödött, végül kiviharzott a teremből.

A hangzatos deklarációkon túl nem sokra jutott, ellenben ellenzéki tevékenysége miatt leváltották hadügyi népbiztosi tisztségéről, később kizárták a Politikai Bizottságból, majd a pártból, 1928 januárjában pedig Alma-Atába száműzték, végül 1929 januárjában „szovjetellenes tevékenysége” miatt a Szovjetunió elhagyására kötelezték.

Trockij elsőként Törökországba utazott, majd a következő években megjárta Franciaországot, Norvégiát, majd Mexikóba került, ahol pezsgő kulturális életet élt. A harmincas évek hírhedt moszkvai pereiben minden ellenzéki csoportosulás vezetőjének Trockijt – vagyis a „szocializmus elárulóját” – vizionálták, akinek végzetét végül Sztálin egyik bérence okozta 1940-ben egy jégcsákánnyal.

A Generalisszimusz tisztogatásai az emlékekre is kiterjedtek, Trockijt is eltüntette a fontos fényképekről, így a Lenin egyik leghíresebb beszédét megörökítő fotóról is.

Hipszter az 1941-es hídavatáson?

Sokan szeretünk elgondolkodni azon, hogy vajon egyszer képes lesz-e az ember nem csupán térben, hanem időben is utazni. Néhány tudós már nem zárja ki ennek az elméleti lehetőségét, ám a gyakorlati megvalósulás több mint kétséges.

Számos olyan fényképet ismerünk, amelyek egyes „hívők” szerint a paradox elmélet egyértelmű bizonyítékai. Ilyen például az a fotó, amely a Brit Columbia-i Gold Bridge település hídjának 1941-es újranyitásán készült.

A tömeg közepén látható egy bozontos hajú, magas férfi, aki napszemüvegével és modern ruházatával első látásra valóban kitűnik a korabeli öltözetű férfiak és nők csoportjából. Érdemes azonban jobban megvizsgálni őt.

A mai értelemben vett napszemüvegek az 1920-as években kezdtek elterjedni, bár először csak az előkelőségek, főként a filmsztárok viselték őket. 1937-ben azonban már több mint 20 millió darabot adtak el belőlük csak az USA-ban.

A fényképet elnézve úgy tűnhet, mintha a fiatal férfi egy nyomtatott pólóban lenne, ám közelebbről megvizsgálva láthatjuk, hogy egy varrott emblémájú pólót visel, amelyeket főként sportcsapatok tagjai hordtak akkoriban. Valószínűleg a kanadai Montreal Maroons hokicsapatának pólójáról lehet szó.

A pulóvere valóban a mai hipszterstílusra hajaz, ám a 40-es években is lehetett ilyet kapni az üzletekben. Ugyanakkor meg kell hagyni, hogy a többi, elegáns hídavatóhoz képest a férfi merőben hétköznapi öltözékben jelent meg.

Így már nem is tűnik olyan különlegesnek a férfi, mint első pillantásra, ám mindenki fantáziájára bízzuk, hogy mit is gondol róla. Egy valamin azonban érdemes elgondolkodni: ha valaki időutazik, nem olyan ruhát vesz fel, amelyben nem tűnik ki a tömegből?

Klántagok gyűrűjében

„A fehér ruhás klántagok fényképeinek előhívásakor jelentős nehézségekbe ütköztem. Volt néhány fedetlen arc, és ezen arcok jóval sötétebbek a ruhák fehérségéhez képest, szinte lehetetlen volt, hogy ne tűnjenek feketéknek. Szörnyen sajnálom” – szabadkozott W. Eugene Smith amerikai fotós, aki az 1950-es években többek között a Ku Klux Klan-utódszervezetekről készített fotósorozatot Észak-Karolinában.

Habár az 1951-es fényképen a KKK-vezető meglehetősen riadtan mutat a fotósra, és szemmel láthatólag a többi klántagnak sincs ínyére, hogy maszk nélkül kapta le őket valaki, a fajgyűlölő gárda ekkor már korántsem a „régi” volt.

A polgárháború után alakult, majd a több ezernyi fekete lemészárlása miatt 1870-ben betiltott szervezet az 1910-20-as években kezdte élni második virágkorát.

Ekkor már nem csupán az afro-amerikaiak, hanem a kommunisták, a katolikusok, a bevándorlók, a zsidók, sőt a szakszervezetiek is a célkeresztbe kerültek, a tagok létszáma pedig 3-6 millióra emelkedett, köszönhetően annak, hogy már főként erőszakmentes szervezetként hirdette magát. Több-kevesebb sikerrel.

A fehérek társadalmi elsőrendűségét hirdető klán támogatottsága 1930-ra drasztikusan lecsökkent, köszönhetően a magas tagdíjaknak, a korrupciónak és elsősorban David C. Stephensonnak, aki az indianai szervezet népszerű vezetőjeként 1925-ben halálra erőszakolt egy fiatal tanítónőt.

A második világháború után a Ku Klux Klan utódszervezetei kis – céljukul elsősorban feketék megfélemlítését kitűző – terrorcsoportokká degradálódtak.

Mikor azonban Martin Luther Kinggel az élen megjelentek a polgárjogi mozgalom aktivistái, a taglétszám ismét növekedni kezdett. Csakúgy, mint az éjszakai gyűlések, a templomgyújtogatások és a gyilkosságok száma.

Tánc Maónak

Lin Csenseng fotóriporter gyermekéneket és tapsot követve jutott el egy ötéves, copfos kislányhoz, aki mosolygó és tapsoló katonákkal volt körbevéve.

Az észak-kínai Harbin városának stadionjában álltak, amelyet megtöltöttek a Kommunista Párt szimpatizánsai, akik Mao Ce-tung párttitkár maratoni hosszúságú tanításait jöttek meghallgatni.

A 23 napos konferencia utolsó napján, 1968. április 28-án öt esztendős óvodások énekeltek a vezetőnek, és eljárták a „hűségtáncot”, amelyet Kína-szerte  a bányásztól az irodistáig mindenki ismert. Nem volt túl nehéz, a lényeg, hogy a kezeket az ég felé emelve kellett mozogni, ezzel is kifejezve a Mao iránti tiszteletet.

A gyermekek közül való volt a katonák közé keveredett Kang Vencsie is. Bár az elkészült hat fotón nem látszik, a kislányon érződött a kényelmetlenség és tudta, hogy jobb, ha nem hagyja abba idő előtt a táncot.

A kis sárgahajúnak elnevezett leánykát otthon, Vutaliencse városában végül éljenezve fogadták, hiszen táncával hírnevet szerzett a közösségnek.

Kína akkoriban a kulturális forradalom korát élte, amelyet Lin több tucatnyi kép segítségével dokumentált. Lefotózta, amint egy tartományi kormányzó fejét leborotválták, mert a hajvonala túlságosan hasonlított Maóéra, vagy amikor válogatás nélkül lőttek agyon „ellenforradalmárokat”.

Ezekben az időkben nem volt tanácsos eltenni a negatívokat, ám a fotós mégis megtette. 30 évvel később merte újra elővenni őket, és a táncos fotó az újságba is ismét bekerült, aminek segítségével sikerült megtalálnia a „kis sárgahajút”, akinek akkor már volt egy 12 éves gyermeke.

Cipzárgate

Amikor 1996. október 23-án, a nagy nyilvánosság előtt Bill Clinton forrón megölelte Monica Lewinskyt egy demokrata adománygyűjtő rendezvényen (képen), már régóta gyanús volt az elnökhöz közeli személyeknek, hogy a nőcsábász demokrata és a huszonéves gyakornoklány között forr a levegő.

Pedig ekkorra már az elnök aggódó kabinetfőnöke áthelyeztette a közel féléven át Clinton közelében dolgozó Lewinskyt a Pentagonba, ám az intim együttléteknek – amelyek ideje alatt olykor a first lady is a közelben volt – csupán 1997 tavaszán szakadt végük.

A bomba kevesebb, mint egy évvel később robbant.

Egy 1998-ban készített felmérés szerint négyből három amerikai gondolta úgy, hogy Bill Clinton egy gazember, ám hatékony, mint elnök.

Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a demokrata vezető nem teljesen mondott igazat, amikor ugyanezen év január 26-án – felesége oldalán – azt állította: „nem volt szexuális kapcsolatom azzal a nővel, Miss Lewinskyvel”.

Az amerikaiaknak kezdett derengeni, hogy a Mr. Presidentnek mi nem számít még szexuális kapcsolatnak, mire is lehet használni egy szivart, valamint hogy miért hasznos, ha évekig nem mossuk ki a kisestélyinket a főnöki találkát követően.

Megtapasztalhatták, mekkora ereje van a szárnyait bontogató internetnek, és hogy egy házassági hűtlenség miként vezethet politikai válsághoz és történelmi rekordokhoz.