Kiásatta meggyilkolt szerelmének holttestét, a nemeseknek kézcsókkal kellett előtte hódolniuk

2020. május 9. 08:22 Rákóczi István

Doña Constanza Manuel de Villena nem volt boldog. A kasztíliai mágnás leánya XI. Alfonz kasztíliai királlyal 1325-ben kötött házasságát – mivel azt el sem hálták – két év múlva könnyen annullálták, hogy jegyese aztán IV. Alfonz portugál király Maria nevű lányával köthessen dinasztikus házasságot. Kasztília királya talán kompenzálni akarta Constanzát, talán megerősíteni a két ország kötelékét, de tény, hogy ugyanannak a IV. Alfonz portugál királynak a fiát, D. Pedrót szemelte ki neki. A házasulandók tényleges jelenlétében csak 1339-ben kötötték meg a frigyet Lisszabonban, ezen a menyegzőn azonban jelen volt egy harmadik személy is, akinek talán nem kellett volna ott lennie. Itt látta meg a portugál infáns ugyanis egy gallego nemes leányát, Inês de Castrót, Constanza udvarhölgyét, akivel a buja, és a királyi trónt csak évek múlva öröklő ifjú férj idővel szenvedélyes szerelemre lobbant, és hamar elhíresült viszonyt folytatott.

Korábban

Házasság – a szerelem kizárva

A legenda és az irodalom innentől kezdve elfordulnak D. Constanzától, és hallgatnak a királynéjelöltről, hogy arról a másik, halhatatlan és szomorú következményekkel terhes szerelemről beszéljenek inkább. Mi azonban időzzünk még el a szomorú Constanzánál, aki nem átvitt értelemben maradt terhes, hanem azzal a D. Luís nevű gyermekkel, aki egyhetes korában meghalt.

A keresztvíz alá Inês de Castro tartotta, akivel ez által a hűtlen férj még úgynevezett „morális rokonságba” is került: a kor értékrendjében a keresztszülők közötti viszony a vérfertőzés határát súrolta. 1345 októberében D. Constanza fiúörökösnek, D. Fernandónak adott életet, és úgy halt meg egy hónap múlva, hogy még férje sem örökölte meg a trónt, nemhogy fia, aki a portugál burgundi dinasztia utolsó királyaként vonult majd be a történelembe.

Alkalmasint itt az ideje, hogy D. Constanza baljós házasságával és eme intézmény középkori válfajával kapcsolatban szóljunk néhány szót. Doña Constanza (1316–1345) már hétévesen „megözvegyült” – mivelhogy egy még előbbi, az apa által szőtt eljegyzési paktum is kútba esett –, még tizenéves korában, mielőtt biológiailag is érett lett volna a házasságra, leányként maradt, és mint láttuk, „érintetlen felesége” lett királyának.

Tehát már a portugál királyfival kötött házassága előtt is nyugodtan kijelenthetjük róla, hogy a jövője a családi, nemzeti vagy dinasztikus érdekek függvénye volt csupán. Baljós előjelnek bizonyult, hogy „a menyasszony visszatartása” miatt a két ország háborút is viselt egymással: így „távházassága” (1336) és tényleges esküvője között is csak báb maradt egy ibér sakkjátszmában.

Nem királynő, mint például Kasztíliai Izabella – aki miatt a sakkbábu királynő „értékét” és lépése szabályait is átírják majd másfél évszázad múlva –, hanem olyan leány, nő és asszony, akinek társadalmi funkciója sem más, mint eszköznek lenni. Akinek még anyai szerepe is csupán abban merült ki, hogy utódokat szült. Ez nem más, mint önjáró dinasztikus reprodukció. A házasság nem érzelmek kérdése volt.

Ami megmaradhatott a „Constanzák” számára: ihlető úrnőnek lenni, bezsebelve a középkor trubadúr költőinek áhítatát. E donnák a hódolat tárgyai lehettek ugyanis, azonban a valós, vagyis megélt szerelem élvezői – ha házasok, ha nem – soha.

A testi-lelki szenvedély szerelme a házasságon kívül maradt, míg az amor sanctus pedig jobbára csak pótszerévé lett általában is az érdekházasfelek oly sokszor szublimált vágyainak – a törvényes kereteken belül. A népi hagyomány szerint Constanza nem is gyermekágyi lázban, hanem, poétikusan fogalmazva, bánatában halt meg 1445-ben.

Hitvese, D. Pedro számára ugyanez a halál ezzel szemben a következő évtizedben a vad érzékiség ágyassági keretekből kvázi házassággá való előléptetését ígérte D. Inês de Castro oldalán. Ezúttal valódi kiteljesedést, olyannyira, hogy nem is kívánta többé a világ szeme előtt egy másik házasságban újra elkötelezni magát.

következő oldal 1 / 4