Brutális boszorkányüldözésbe torkollott a király rögeszméje a 16. századi Skóciában

Az 1590-es években VI. Jakab skót uralkodó beteges félelme a boszorkányoktól országos pánikot okozott, amely ezrek megkínzásához és halálához vezetett. Meg volt arról győződve, hogy őt és Dániából származó menyasszonyát, Annát  boszorkányok akarták elveszejteni mégpedig úgy, hogy vihart idéztek elő az Északi-tengeren. Az üldözési mánia nem ismert határokat.

A bűnt csírájában eltörölni

A 16. század végén szerte Skóciában az emberek úgy hitték, hogy az ördög köztük jár és nap mint nap azon dolgozik, hogy belső ágensei útján szétrombolja társadalmukat és elveszejtse őket. Az ördög cimborái a kor emberei szemében a boszorkányok voltak. A hatóságok úgy vélték, hogy a fennálló rendet és a királyságot csak az ő elpusztításuk révén védhetik meg.

Skócia nem az egyedüli királyság volt, amely 16. század végén és a 17. század elején potenciális veszélyforrásként tekintett a boszorkányokra. A boszorkányüldözések már a 15. század elején elkezdődtek, ekkor széles körben elterjedt a meggyőződés, hogy a boszorkányok az ördögöt éltetik. Pánik söpört végig Burgundia, Német- és Olaszhon, Svájc és Skandinávia lakói között. A reformáció által kettéosztott Európa katolikus és protestáns oldala bőszen üldözte az ördög helytartóit. A vallási reformok konfliktusokkal teli időszakában az uralkodók kiemelten fontosnak találták, hogy jámborságukat bizonyítsák, ezért mindenfajta, az ördöggel kapcsolatos szentségtelen magatartást a lázadás és a káosz melegágyának tekintettek.

A boszorkányüldözés a reformáció egyfajta kiterjesztése volt, hiszen az új egyházak papjai és a protestáns hitre tért uralkodók parancsait végrehajtó hatóságok minden eszközzel arra törekedtek, hogy megteremtsék a „szent államot”, ahol mindenki helyesen és nagy odaadással imádkozik a Mindenhatóhoz, és ahol az istentelenség és a bűn csírájában eltöröltetik.

A számok tükrében a boszorkányüldözés rendkívül súlyos méreteket öltött a Skót Királyság területén. 1550 és 1662 között öt boszorkányfrász söpört végig a királyságban: 1590 és 1591-ben, 1597-ben, 1628-1631 között, 1649-ben 1650-ben, illetve 1661-62-ben. Ezen hisztériák eredményeképpen a nagyjából egymillió lelket számláló Skóciában körülbelül 2500 boszorkányt vagy varázslót, többségében nőt ítéltek el. Az egy főre jutó kivégzettek számarányát tekintve Skóciában az európai átlagnál nagyjából ötször több boszorkánynak vélt egyén életét oltották ki. Az északi királyságban kitört feltűnően heves pánikrohamokért elsősorban az uralkodó, VI. Jakab volt okolható, aki I. Erzsébet angol királynő 1603-ban bekövetkezett halála után, I. Jakab néven elfoglalhatta Anglia trónját is.

Boszorkányok versus király

A skót parlament egyébként már jóval Jakab születése előtt, 1563-ban szigorú törvény hozott a boszorkányok ellen, főbenjáró bűnnek minősítve a boszorkányságot. Majdnem 30 évvel később, 1590-ben, az első boszorkányüldözés elindítása tulajdonképpen Jakab nevéhez köthető, aki meg volt arról győződve, hogy őt és Dániából származó menyasszonyát, Annát  boszorkányok akarták elveszejteni mégpedig úgy, hogy vihart idéztek elő az Északi-tengeren.

Az első vádlott a Skócia délkeleti részén fekvő kelet-lothiani városból Tranentből származó Geillis Duncan volt. A nőt az 1590-es év kései szakaszában munkaadója, David Seton megvádolta, majd kínzások révén vallomásra is bírta. Bár Duncan később visszavonta a vallomását, a pánik addigra eluralkodott az emberek között, amely 1591-ben az ugyancsak boszorkánysággal megvádolt nő, Agnes Sampson vallomásának köszönhetően tovább fokozódott. Sampson elmondása szerint 1590-ben, mindszentek estélyén kétszáz boszorkány, akik közül sokan egyenesen Dániából érkeztek, a skót tengerparti városhoz, North Berwickhez hajózott, ahol az éj leple alatt a város templománál gyűlést tartottak. A gyülekező helyszínén megjelent az ördög és arra bátorította az összegyűlteket, hogy lázadjanak fel a király ellen. A sötét erők által megszervezett lázadás természetesen eljutott Jakabhoz is, aki miután több hasonló vallomást hallott a North Berwick-i összejövetelről, tanácsadóival egyetemben azt a következtetést vonta le, hogy az ördög egyenesen Jakab uralmára tör.

Geillis Duncan és Agnes Sampson az első nagy pánikroham első két áldozata volt. Bár nem lehet pontosan tudni, hogy hány boszorkánysággal vádolt egyént végeztek ki a North Berwick-i boszorkányperek alatt, de annyi bizonyos, hogy több mint száz embert vád alá vontak.

Hat évvel később újabb pánik tört ki Skóciában. Úgy hírlett, hogy a boszorkányok ismét a király, VI. Jakab életére törnek. Margaret Aitken, akit csak úgy emlegettek, mint Balwearie nagyboszorkányát, azt állította, hogy egy olyan különleges képesség birtokában van, amelynek segítségével leleplezhet más boszorkányokat, akik közül egyébként már ráolvasás segítségével többeket megölt.

A pániknak azonban hamar végeszakadt, mikor Aitkenről kiderült, hogy csaló. A malőr meglehetős zavart keltett a boszorkányüldözők köreiben. Ugyanabban az esztendőben Jakab kiadta Daemonologie (Démonológia) című boszorkányokról szóló könyvét. A könyvével Jakab intellektuális szerepben tetszeleghetett egy olyan népszerű témában, amely a 16. században számos tudós érdeklődését is felkeltette.

A Daemonologie az ördög mesterkedéseit taglalja. Jakab szerint a Sátán a démonokká lett bukott angyalok vezetője. Ezek a démonok pedig szerződést kötöttek az egyszerű halandókkal és sötét erővel vértezték fel őket, hogy ártalmas varázslatokkal keserítsék meg a többi ember életét. Jakab tézise szerint a boszorkányság tehát nem más, mint titkos összeesküvés emberek és démonok között, akiknek küldetése, hogy ártalmas tevékenységükkel felforgassák a világrendet. Az ilyen összeesküvők ellen pedig az egyetlen ellenszer, ha az igaz emberek Isten oltalmába, illetve Isten földi helytartóiba, a királyokba, például Jakabba vetik bizalmukat.

A későbbi politikai fejlemények következtében Jakab figyelme a boszorkányüldözésről más, sokkal evilágibb csoportok felé irányult. Skócia királya ugyanis 1603-ban I. Erzsébet halálának következtében megörökölte az angol trónt is. A boszorkányok helyett ekkor új ellenfelek tűntek fel, mégpedig a Jakab trónra lépését ellenző katolikusok, akik hasonló veszélyt jelentettek uralmára nézve, mint egykoron North Berwick boszorkányai. A rebellis katolikusok egyébként Guy Fawkes vezérletével 1605. november 5-én akcióba lendültek és megpróbálták a levegőbe repíteni az angol parlamentet, benne az uralkodóval.  A merénylet végül nem sikerült, így az angol király nyugalmas perceiben tovább elmélkedhetett az ördögről és annak földi ügynökeiről.

Helyi szinten vadásztak a boszorkányokra

Bár Jakab király figyelme elterelődött a boszorkányoktól, Skóciában a 17. század folyamán a boszorkánykérdés és annak megoldása a helyi közigazgatás szintjén végig fontos feladat maradt. Az államhatalom központjában Fife és Lothian környékén intenzíven vadásztak a boszorkányokra. Az ördögtől és csatlósaitól való félelem általában akkor hágott a tetőfokára a skót kommunákban, amikor az államhatalom támadást indított a vallási sokszínűség ellen. A skóciai boszorkányüldözések több mint a fele rövid, de intenzív periódusokban zajlott. A települések rendszerint egymásnak adták át a stafétabotot, az ilyen boszorkányok vezette összeesküvések felgöngyölítésében. Miután az üldözési hullám lezajlott, boszorkányperekre alig került sor.

A boszorkányperek központi helyszínei a helyi egyházközségi gyűlések voltak, amelyek hivatalosan nem voltak büntetőbíróságok, de letartóztathattak gyanúsítottakat és ki is hallgathatták őket, majd ügyüket átadhatták a világi hatóságoknak. A legtöbb esetben házasságon kívüli nemi közösülésért indult eljárás. A boszorkánysággal vádlottak nagy része nő volt, akiket rendszerint azzal vádolták, hogy az ördöggel háltak.

A skóciai boszorkányüldözések egyes esetekben a kontinensre is átterjedtek. Ilyen volt az 1628-as, harmadik, egész Skóciára kiterjedő boszorkányfrász, amely átterjedt a harmincéves háború sújtotta Német-római Birodalom területére is.

Hamuként végezték a perbe fogottak

Az első gyanúsítottakat, akiket rendszerint az ártalmas mágia használata miatt fogtak le, további bűnrészesek megnevezésére kényszerítették. Ezeket a személyeket általában azzal gyanúsították, hogy egyezségre léptek az ördöggel. Ha a gyanúsított nő volt, akkor ez rendszerint azt jelentette, hogy az illető szexuális kapcsolatot létesített az ördöggel. A csekély számú férfi perbefogott esetében nem jelent meg a szexuális szál, az ő esetükben valamiféle egyedi, furcsa, misztikus és ritka tett eredményezte a boszorkányság vádját. Az esetek 85 százalékában nők álltak a vádlottak padján.

Az emberek, szomszédok közti viták gyakran boszorkányvádakba torkollottak. Előfordult, hogy a torzsalkodások folyamán a falulakók megátkozták egymást. A vallomások sokat elárulnak a vitákról és az átkokról. Katherine Craigie-t Orkney-ban állították bíróság elé 1640-ben. Orkney beteg szomszédjának a következőket vallotta meg: „Azért imádkoztam, hogy beteg legyél, és most látom, hogy imám meghallgatásra talált.” A falulakók általában nem akarták, hogy a falu boszorkányát kivégezzék, bár nem tiltakoztak akkor sem, ha a hatóságok kivégezték az ördöggel cimborálót.

A skót boszorkányüldözések részben a helyi perpatvarokról, részben az elit ördögtől való félelméről, és kisebb részben a mágiáról és annak gyakorlásáról szóltak. Egyesek tényleg elhitték, hogy tudnak varázsolni. Ezek a varázslatok azonban általában jóindulatúak voltak és a közjót szolgálták. Az aberdeenshire-i Marion Grant például szentül hitte, hogy a beteg marhákat déli-folyású patakvízzel meghinti az Atya, a Fiú, a Szentlélek és népi hitvilágban szereplő angyal, bizonyos „Cristsonday” nevében, akkor azok meggyógyulnak. Az egyszerű emberek és a kormányzó elit közti szakadékról árulkodott az, hogy az ítélethozók szemében „Christsonday” nem egy angyal volt, hanem maga az ördög.

A boszorkányvadászok kínzások révén csikartak ki vallomásokat a gyanúsítottakból. Ezek a kínvallatások általában tovább gerjesztették a pánikot. A testi gyötrelmek hatására a gyanúsított természetesen további embereket nevezett meg, akikre szintén letartóztatás várt. A hatóságok az új lefogottakat is megdolgozták, akik vallomásukban rendszerint bevallották, hogy lepaktáltak az ördöggel. A vallomások egynémelyike fantasztikus és egészen bizarr részleteket tartalmaz. Margaret Watson 1644-es tárgyalásán a következő részletek hangoztak el:

„Ön (értsd Margaret Watson) azt vallotta, hogy a többi boszorkánnyal halottakat ástak ki, és az elhunytak testrészeit magukhoz vették, hogy felhasználják azokat ördögi terveik megvalósításához; az összejöveteleken, ahol rendszerint ittak és táncoltak, bemocskolták Isten nevét; Mallie Paterson egy macskán, Janet Lockie egy kakason, az ön nagynénje egy galagonya bokron, ön pedig egy szénabálán, míg Jean Lachlan egy bodzafán lovagolt.”

Az alvásmegvonás a kínzás alapmetódusaként szolgált. Három ébren töltött éjszaka után a gyanúsítottak elvesztették realitásérzéküket, hallucináltak, így elég különös, szürreális vallomások születtek. Ezen „beszámolóknak” semmi köze nem volt a valósághoz, hiszen ezek összezavarodott, kétségbe esett és megfélemlített emberek vallomásai voltak, akik kétségbeesve igyekeztek kérdezőik kedvében járni, és a nekik tetsző vallomásokat adni.

Ha az ördöggel való cimborálás vallomás által bebizonyosodott, abban az esetben már nem volt szükség arra, hogy az ártalmas varázslattal való ténykedések bizonyítást nyerjenek. A társadalomra veszélyt jelentő, az ördög által gerjesztett vészhelyzet miatt, a bíróságnak apróbb bizonyítékok is elegendőek voltak. Skóciában a boszorkánysággal elítélteket máglyára küldték. Az elítéltek nem élve égtek el, a boszorkányokat előbb megfojtották.

Ajtót borítottak a boszorkányra

A késő 17. században az államhatalom engedékenyebben kezelte a vallási pluralizmust, az új tudományos eredmények pedig a boszorkányok létét cáfolták. A bíróságok egyre kevésbé fogadták el a kínzás révén nyert vallomásokat. Az állam és a hatóságok által indított boszorkányüldözések egyre inkább a háttérbe szorultak és az egész nemzetet megmozgató boszorkányperek 1662 után gyakorlatilag megszűntek.

Helyi szinten azonban még fél évszázadon át felbukkant a boszorkányokkal kapcsolatos hisztéria. Pittenweem nevű halászfaluban a 18. század elején még önbíráskodásra is sor került. A helyieket ugyan hatalmába kerítette a boszorkányfrász, de a hatóságok már nem végeztek ki senkit. Pittenweemben négy személy beismerte a boszorkányság bűnét, de később visszavonták vallomásukat. Az edinburgh-i hatóságok pedig nem engedélyeztek semmiféle tárgyalást, így a gyanúsítottakat szabadon kellett engedni.

1705. január 30-án a csőcselék az egyik boszorkánysággal vádolt nőt, bizonyos Janet Cornfootot végül halálra lincselt. A szerencsétlen nőt egészen a tengerpartig vonszolták, ahol egy ajtót borítottak a testére. Az ajtóra köveket halmoztak, amelyek a nő halálához vezettek.

Az utolsó kivégzésekre 1727-ben Dornochban került sor, majd ezt követően a brit parlament 1736-ban visszavonta az 1563-ban hozott boszorkánytörvényt.