A macskaköves úttól a Homokóráig: a Záray–Vámosi, a sikergyáros házaspár 

Sokaknak volt példaképe a Kádár-rendszerben a Záray–Vámosi házaspár, s nemcsak művészileg, hanem emberileg is. A sikert sikerre halmozó duó a táncdalénekesek első generációjához tartozott 1945 után, így ők voltak a korabeli celebek akkor, amikor ehhez még értéket kellett produkálni. Fülbemászó dallamaikkal csaknem fél évszázadon (!) keresztül folyamatosan szállították a jobbnál jobb melódiákat. Ezenkívül a házaspár olyan közvetlenséggel szólt a publikumhoz, hogy előadásaikon jóformán mindenki azt érezte: kifejezetten nekik énekelnek. Következzen ötven év sztorija dióhéjban, egy – daluk címével szólva – Homokórában lepergetve.

A beteljesületlen álom

Az 1925-ös bicskei születésekor még Wéberként anyakönyvezett, eredetileg a Ganz-Mávag vasesztergályosaként dolgozó Vámosi János a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán, a Nemzeti Színházzal szemben lévő EMKE kávéházban énekelt 1949 óta. Itt ismerkedett meg a nála egy évvel fiatalabb, tatabányai bányászcsaládból származó Záray Mártával, aki 1950-től volt ugyanott alkalmazásban.

Amikor Záray Márta életében először meglátta a szőke, kék szemű, nem mellesleg gyönyörűen éneklő Vámosi Jánost, állítólag elkezdte mondogatni magában szinte mantraszerűen, hogy „Vámosi Jánosné, Vámosi Jánosné”. Merthogy ő már akkor eldöntötte, hogy a sármos énekes felesége lesz annak ellenére, hogy akkor még nem is ismerte őt személyesen.

Nem kellett sokáig várnia, hiszen ugyanott dolgoztak, és a kollegiális viszonyból hamar szerelem lett. Három évig szerelmespárként jártak, amikor 1953. június 15-én Vámosi János meglepetésszerűen felhívta Záray Mártát. Nálad vannak a házassági bejelentkezési okmányok? Ez a kérdés volt tehát a nevezetes lánykérés, amire Záray Márta természetesen igennel válaszolt, hisz ezzel élete álma vált valóra. Nem is engedték el egymás kezét ezután, még a szigorú szocialista erkölcs számára is példás módon álltak egymás mellett a színpadon és az életben egyaránt.

Érdekes módon egy ideig házasságkötésük után sem énekeltek duettet, noha ekkor már mindig egyazon színpadon léptek fel, csak felváltva. Ezt a „szokásukat” Záray elmondása szerint Szepesi György sportriporter tanácsára adták fel, mert ő ajánlotta figyelmükbe, és adta nekik 1957-ben az Ausztráliából hozott felvételt, az Úgy koppan az esőt, amellyel azonnal nagy sikert arattak. Innentől kezdve előszeretettel énekeltek együtt, a közönség nem kis örömére. (Szepesi György még egyszer szerepet játszott az énekespár életében: a Hungária című futballszurkolói himnuszban az ő hangját vágták be, amikor azt kiabálta, hogy „Góóóóól!”)

Nagy sikereik mellett is az volt a nagy álmuk, hogy gyermekük szülessen, de ez nem adatott meg nekik. Záray Márta erről azt mondta: „Amikor a Jóisten bárányt adott, akkor nem volt legelő, amikor pedig már volt legelő, nem adott bárányt”. 1979-től Tücsök Mari lett a nevelt lányuk, vele már megismerkedésük során nagyon hamar azonos hullámhosszra kerültek. Ő azt vallja, hogy tőlük csupa jót és szépet tanult, s egy kicsit burokban nevelték.

Ez a burok szeretettel volt tele, így látta ezt énekes kollégájuk, Korda György is, aki úgy emlékszik a házaspárra, hogy „meghitt családi boldogságot sugárzó nagyszerű, aranyos kettős volt”, s ezért énekelték magukról, hogy „ketten az úton, segítjük egymást sok éve már”. E sorok szerzőjének Korda György azt is megjegyezte: a házaspár sokkal régebben volt a pályán, mint az ő kettősük Balázs Klárival, „így inkább a házasság játékos oldalát mutatták meg számaikban.”

Másik pályatársuk, Koós János úgy emlékszik rájuk, hogy a két előadóművész különböző típusú volt, mégis ragyogóan kiegészítették egymást, s ez Vámosi János haláláig összetartotta őket. Koós szerint ebben a kapcsolatban Vámosi testesítette meg a nyugodtságot, mivel Záray volt a vehemensebb. Ha valamiben nem értettek egyet, és Záray Márta intenzíven magyarázta a maga igazát, akkor Vámosi készséggel ráhagyta a dolgot.

A sikereik titka az egymás tulajdonságainak kiegészítésén túlmenően – Koós meglátása szerint – azzal volt magyarázható, hogy ők a maguk idejében olyan sármos stílust képviseltek, ami Magyarországnak nagyon jól jött a második világháború szenvedései után. A nyugodt, harmóniára törekvő, melodikus kifejezésmód feledtetni tudta az emberekkel a háború borzalmait, emiatt is lettek nagyon gyorsan sztárok a szocialista kor viszonyai között.

A házaspár és Aczél György

A Kádár-rendszerben minden énekes karrierje és megélhetése a monopolhelyzetben lévő könnyűzenei intézményektől függött, amelyeket hivatalosan vagy informálisan a szocialista kultúra ura, Aczél György és holdudvara irányított. Talán furcsán hangzik, de a Záray–Vámosi házaspár nem mindig tartozott a támogatott előadók közé. Erre abból is következtethetünk, hogy az énekeseket különböző bérkategóriába soroló 1958. március 1-jei művelődésügyi minisztériumi rendelet alapján eredetileg nem kerültek a legjobban fizetett művészek közé.

Emiatt aztán több száz pályatársukkal együtt az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatósághoz (ez volt az Országos Rendező Iroda jogelődje) fordultak, de a pártállami intézmény sokakat lebeszélt a fellebbezésről, és a fennmaradók legtöbbjét is elutasították. A Záray–Vámosi házaspár ugyanakkor azon kevesek közé tartozott, akiknek fellebbezését méltányolták.

Nyilván a népszerűségük volt ennek a magyarázata, ahogy a Magyar Rádió működéséről 1957. június 15-én készített feljegyzésében Fasang Árpád, a művelődésügyi tárca zenei főosztályvezetője is örömmel közölte Aczél Györggyel, hogy a rádió a Záray–Vámosi házaspár koncertjéről is közvetített. Ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy Aczél – aki köztudottan lenézte a könnyűzenét – érdemben szóba álljon velük.

De figyelmen kívül hagyták megjegyzéseiket akkor is, amikor az Ibusz kisasszony című operett-előadásra készültek a margitszigeti Vörösmarty Színpadon, s a duó úgy fogalmazott, hogy a darabot nem lehet jól előadni. Még a XIII. Kerületi Tanács Végrehajtó Bizottságának elnökhelyettese, Takács Jenő is hiába közvetítette észrevételeiket a felsőbb szervekhez, így a zeneművet „természetesen” előadták.

Az énekes házaspár ugyanabban az Orsó utcában lelt otthonra, ahol Nagy Imre, a mártírsorsú miniszterelnök lakott. Nem mehetett azonban annyira jól a mindenhol telt házak előtt fellépő művész házaspárnak, mert Záray Márta 1958. augusztus 5-én Aczélnak írt levelében a házépítkezésükre felvett OTP-kölcsönüket és puritán életmódjukat is megemlítette, valamint azt, hogy állami segítséggel jutottak autóhoz. A levélből is kivehető, hogy Aczél nem szerette a könnyűzenét, amikor Záray Márta azt írta: „Jól tudom, hogy Miniszterhelyettes Elvtárs nem kedveli a könnyű műfajt, ezt meg is mondotta nekem.” Ugyanakkor a funkcionárius elnézését kérte, mert legutóbbi látogatásakor neveletlenül viselkedett.

A levél végén kiderült, hogy Aczél nem engedélyezte külföldi útjukat, emiatt méltatlankodott a művésznő, hangsúlyozva, hogy velük a rendszernek soha nem volt sem emberileg, sem politikailag problémája. Ezt nyomatékosítva azt írta: „Mi a jövőben is mindent meg akarunk tenni annak érdekében, hogy a nyugati számokkal szemben előnyben részesítsük magyar szerzők ízléses számait, és a magunk szerény képességei szerint és a magunk helyén és módján tovább dolgozhassunk.” Aczél a hozzá írt levelet válaszra sem méltatta, egy szignó nélküli névtelen hivatalnoka viszont ekképp széljegyzetelt: ez a zene „az ifjúság minimális erkölcsi érzékét is aláássa”.

A Művelődésügyi Minisztérium 1959-ben Aczél Györgyöt arról tájékoztatta, hogy a budapesti munkáslakta peremkerületekben alig léptek fel táncdalénekesek, a munkásszármazású Záray–Vámosi-duó viszont ott túl sokat koncertezett, ráadásul magasabb gázsit is kaptak. Az 1962-es művelődésügyi minisztériumi jelentés is a legjobban foglalkoztatott tánczene-előadók közé sorolta őket, méltatlankodott viszont azon, hogy indokolatlan volt annyi rádiófelvételt készíteni velük, mert a stúdióban a komolyzenészektől vették el az időt.

Az MHV sem volt sokkal kegyesebb velük: Vámosi János Megáll az idő című 1966-os nagylemeze után a házaspárnak további 11 évet kellett várnia, míg LP-n együtt szerepelhettek. Összesen 11 nagylemezük és számos kislemezük jelent meg olyan nagy slágerekkel, mint a Járom az utam, a Homokóra, a Köszönet a boldog évekért vagy a Nekünk találkozni kellett. Népszerűségük töretlen volt, és a különböző rádiós kívánságműsorok állandó szereplői voltak. Előfordult azonban a rádióban is, hogy egyes számaikat egyáltalán nem játszották, Záray Márta egyik nyilatkozata alapján tudjuk: egy 1957-es dalukat 37 évig (!) nem játszotta a rádió, és csak 1994-ben vették újra elő.

Sztárpár emberközelben

Emberközelivé közvetlen stílusukon kívül többek között az tette őket, hogy hobbijuk a horgászat volt, amit egyik számukban meg is énekeltek, s amiről interjúikban is rendre beszámoltak. A hétköznapi emberek ezzel kapcsolatban valószínűleg akkor tudtak legjobban azonosulni velük, amikor Vámosi János arról beszélt, hogy mikor és hol nem fogott semmit, minek következtében inkább a Fény utcai piacra ugrott le halért.

Ezt persze felesége édeskés humorral, de szeretetteljesen cikizte ki a nagy nyilvánosság előtt. Arról pedig folyamatosan vitatkoztak – a nagyérdemű legnagyobb örömére –, hogy ki fertőzött meg kit a horgászat szenvedélyével. Vámosi János egy alkalommal még azt is elárulta, hogy a kártyaszenvedélyét adta fel a horgászatért.

Jellemző a házaspár nemcsak művészi, de emberi összefonódására is, hogy élete talán utolsó televíziós interjújában – amelyet Antal Imrének adott – Vámosi János arra már nem emlékezett, hogy a Borodin Igor hercegéből és Hacsaturján Spartacusából énekelt feldolgozásaik ötlete melyikük fejéből pattant ki.

A házaspár általában egy zongoristával, basszusgitárossal és dobossal felálló trióval lépett fel országszerte és külföldön is, és a szakértők szerint zeneileg mindig naprakészek voltak. Lemezfelvételeikhez azonban természetesen fúvósokkal és vonósokkal kibővített zenekart alkalmaztak, és a zenésztársak is úgy emlékeznek, hogy lényegében soha nem kellett nekik instrukciókat adni, mindig tudták, hogyan énekeljenek.

Vámosi János 1997-ben hagyta itt örökre az evilági színpadokat, és lett az égi zenekar tagja. Felesége olyannyira kötődött hozzá, hogy soha nem tudta feldolgozni elvesztését, és négy év múlva követte férjét. Emléküket alapítvány ápolja, és díjjal jutalmazza az előadóművészeket, az Orsó utcában pedig a lehető legautentikusabb környezetben berendezték emlékszobájukat, ami azonban mégsem lehetett a végső megoldás.

Nevelt lányuk ugyanis – éppen azért, mert nem vér szerinti gyermeke volt a híres házaspárnak – horribilis örökösödési illetéket kapott a nyakába, amelyet még banki kölcsönökkel sem tudott kifizetni, és emiatt el kellett adnia a lakhelyet. Ezután a Velencei-tó partján lévő Velencében rendezett be emlékszobát, ahol mindenki megtekintheti azokat a tárgyakat, amelyek mára már ereklyékké patinásodtak: a fellépőruháikat, az arany-, platina- és gyémántlemezeiket vagy éppen azt a táskát, amelyben még most is ott található az a doboz cigaretta a szipkával együtt, amelyet Vámosi János élete végén már nem tudott elszívni.

Így a Homokóra – ahogy Záray Márta is énekelte – tovább pereg, legalábbis rajongóik emlékeiben, hogy nosztalgiával vegyes jóérzéssel gondolhassanak egy olyan művész házaspárra, akik emberségből is példát tudtak nyújtani az őket követő nemzedékeknek.