A liktárium rögös útja a lekvárig
Megkésett végtisztesség - Komplikált újratemetések
Az ennivalók tartósítása sok fejtörést okozott őseinknek. Vermelni, hűteni, szárítani, erjeszteni-savanyítani, füstölni… Hát a befőzés? Ott is sokféle praktika létezett, receptek sora szállt az öreg patikusokról a megbízható segédekre. Bármilyen meglepő is: a lekvárfőzés tudományának első letéteményesei a középkori Európában a gyógyszerészek voltak.
A legegyszerűbb eljárást, az aszalást ősidők óta gyakorolták. Takáts Sándor művelődéstörténész szerint „a XVI. században még a végházakban [végvárakban] is mint élelmicikk szerepel az aszugyümölcs […]. Egervárott 1558-ban például a tárházban volt aszuberkenye, aszubösztörcei szilva, aszumuskotálykörtvély, aszucseresznye, barack s meggy, aszu öregszemű cseresznye. […]” Máshol pedig így írt: „A XVI–XVII. században a böjt szigorú megtartása miatt az aszalt gyümölcsnek igen nagy szerepe volt a magyar háztartásban. Főzelékül ették és igen sokszor ez volt a főételük. […] aszalt szilvánkat a külföldiek is kedvelték, a piacra is sok került belőle. Az aszalt gyümölccsel való kereskedésünk főleg Lengyelországgal és a nyugati országokkal volt élénk.”
Sokkal költségesebb volt a gyümölcsöt mézben vagy borban eltenni. Erről a lehetőségről már az idősebb Plinius is megemlékezett Naturalis Historiájában (a Kr. e. 70-es években), majd a IV. században Palladius közölt recepteket Opus Agriculturae című művében. Meg is maradt a leggazdagabbak kiváltságának, s egy időre mintha feledésbe is merült volna.
Megkésett végtisztesség - Komplikált újratemetések
Miért fizessen elő?
Pénzt takarít meg
Házhoz visszük
Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz
