Első olvasásra semmi különös nincs a zene, a zeneélet kontrollálásában, erre ma már senki nem kapja föl a fejét. Az olvasó egykedvűen nyugtázza, igen, igen, a hatalom, ha úgy akarja, ellenőrizheti, mi kerül a kottapapírra, esetenként megtilthatja egy zenedarab bemutatását. Ez egy szöveges mű kapcsán könnyen érthető: politikai vezető, közönség, megrendelő, de még akár egy muzsikus is fölháborodhat bizonyos témákon. Az opera történetének első szakaszában például alig választottak egyházi szüzsét, példának okáért egy szent élettörténetét, mert mindenki megbotránkozott volna, a romantika idején pedig a cenzorok előszeretettel húztak ki operalibrettókból politikailag aggályos szövegrészleteket, így olyan nagynevű szerzők, mint Gaetano Donizetti, Gioacchino Rossini vagy éppen Giuseppe Verdi is egyszer-egyszer kénytelenek voltak átdolgozni az operáikat. Vajon mi alapján lehetett cenzúrázni a hangszeres zenét? Mi volt az, amit „megfoghatónak” tartottak a megfoghatatlanban?

Nos, az instrumentális zene történetében meglehetősen ritkán fordult elő, hogy politikai okokból megakadályozzanak egy koncertet, amin nem is kell csodálkozni, hiszen a tisztán hangszeres zene az elvontsága miatt aligha ragadható meg, aligha fogalmazható meg a rendszerellenessége vagy éppen a támogató jellege. Ahogyan egy vonósnégyes nem tükrözi a szerzőjének – teszem azt – a magánéleti válságait, úgy egy kvartett-tétel „politikai irányultságára” sem lehet következtetni. Persze akadt olyan, hogy egy jellegzetes melódia, amely egykor történelmi eseményhez volt kapcsolható, később egy új műben politikai felhangot kapott, de erre ritkán volt példa.

Királydal kurucosan

Az egyik ilyen különleges eset – amelyet a II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társainak újratemetéséről szóló dossziécikkünkben már említettünk – éppen Liszt Ferenccel történt meg. A zeneszerzőt Podmaniczky Frigyes báró kérte föl arra, hogy a budapesti Operaház ünnepélyes átadására himnuszt komponáljon. Liszt, aki akkor már kétségtelenül a világ egyik legismertebb zenésze, Magyaroroszág nemzeti büszkesége, mi több egyszemélyes kulturális „intézménye” volt, örömmel vállalta a feladatot. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2025. ősz számában olvasható.