Minden korszakra jellemző a nagy történelmi szereplők közti versengés. A globalizálódó világban ez különösen így van. Az országok, birodalmak fennmaradási és növekedési esélyeit jelentősen meghatározza, hogy milyen mértékben ismerik fel az aktuális előnyszerzés és hatékonyság elemeit, s főként az ezekből fakadó potenciális lehetőségeket. Azaz mennyire tudnak „időben” lenni. A XX. században a technológiai kihívások rendkívüli gyorsulása addig nem tapasztalt módon tette sürgetővé az alkalmazkodást, a „versenyszámok” körét pedig extrém módon kitágította.

Nukleáris és interballisztikus erők

A versengések kereteként a második világháborút követően egy sajátos, globális érvényű geopolitikai koordináta-rendszer formálódott. Kiemelkedett két – korábban nem látott katonai és gazdasági potenciállal rendelkező – szuperhatalom, amelyek az addigi korszakokhoz képest már egészen más léptékben mérték a távolságokat. A globális folyamatokat indukáló amerikai–szovjet rivalizálás első „versenyszáma” az atomenergia békés felhasználása, a nukleáris fegyverek előállítása és ezek interkontinentális alkalmazhatósága volt.

Mindezek lehetőségével e két hatalom szakemberei már a második világháború előtt elkezdtek foglalkozni, ám a véres küzdelem különösen ösztönözte a katonai célú törekvéseket. Az Egyesült Államok 1945-ben bevetette a fissziós (atom)bombát, a Szovjetunió pedig 1946-ban megépítette az első kísérleti atomreaktorát. Az ötvenes évek elejére mindkét ország megteremtette a fúziós, termonukleáris hidrogénbombát is, amelynek hatóereje a korábbinak akár többezerszerese volt. Az atomfegyverek fejlesztéseként előállt az a hidegháborúnak nevezett globális hatalmi konstrukció, amelynek egyik meghatározó jellemzője volt, hogy a szembenálló hatalmak tömegpusztító interkontinentális rakétáikkal akár harminc perc alatt elérhették a világ távoli részeit, így az ellenséges területeket is.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2025. ősz számában olvasható.