A kereszténység és az orvoslás párbeszéde

A kereszténység és orvoslás kapcsolata a kezdetektől sokrétű volt. A bibliai csodáktól és a gyógyítás etikai újításaitól Szent Lukácson és a diakonisszákon át a szent orvosok kultuszáig gazdag történeti ív rajzolódik ki, amelyben a hit és a tudomány kölcsönösen formálták egymást.

A kereszténység és orvoslás párbeszéde

Az orvostudomány és a kereszténység legalább négy szinten kapcsolódik: metaforikusan, thaumaturgiai, etikai és technikai értelemben.

A metaforikus dimenzióban Krisztus orvosként mutatja be magát, a bűnösöket pedig betegekként értelmezi. Ezt a képet Szent Péter és az első keresztény írók is átvették.

Thaumaturgiai értelemben sokan a betegséget a bűn következményének tartották. Jézus újszerűen válaszolt: „Sem ő, sem a szülei nem vétkeztek, hanem ez azért történt, hogy Isten cselekedetei nyilvánvalóvá váljanak benne.” (Jn 9,3). Ezzel a betegség értelmezése megváltozott, ahogy azt a kapernaumi béna és a betesdai medencénél fekvő ember meggyógyítása is mutatja.

Csodatévő gyógyítások az Újszövetségben

Az Újszövetség kétféle betegségmagyarázatot ismer: természetes és természetfeletti okokat. A leprát és vakságot az előbbivel, a démoni megszállottságot az utóbbival magyarázták.

A rabbinikus gondolkodás szerint az ember vérből és vízből áll. Ha vétkezik, az egyensúly megbomlik: a vízfölény vízkórt, a vérfölény leprát okozhat.

Jézus gyógyításai sokfélék voltak. Egy asszony tizenkét év vérfolyás után gyógyult meg, miután megérintette ruháját: „Bátorság, asszony! A hited megmentett téged.” (Mt 9,22). Máskor érintéssel adta vissza a látást, vagy nyállal gyógyított – például a betsaidai vak esetében. Többször szombaton gyógyított, ami botrányt keltett a farizeusok körében.

Etikai fordulat: a szeretet és az orvoslás

A kereszténység az embertársi szeretetet az orvosi etikához kapcsolta. A görög filantrópia a természet és önmagunk szeretetét jelentette, a kereszténység viszont ebbe beemelte az emberszeretetet. A szamaritánus példázata és a parancs – „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – új etikai alapot adott a gyógyításnak.

A korai keresztények különbözően viszonyultak a görög téchné-hez, az orvostudományhoz. Voltak, akik csak imában és ördögűzésben hittek, mások elfogadták a gyógyszereket is.

Szent Lukács, az orvos evangélista

Szent Lukács evangélista, akit Pál apostol „a szeretett orvosként” említ (Kol 4,14), kiemelt helyet kapott a keresztény hagyományban. Ő írta a harmadik evangéliumot és az Apostolok cselekedeteit. Az orvosi karok védőszentjeként gyakran ábrázolják vizeletes lombikkal, a középkori diagnózis jelképével.

Az első ápolók és diakonisszák

Az első keresztény ápolónők a diakonisszák voltak. Phoebét Szent Pál említi a Rómaiakhoz írt levélben. Ők a keresztségnél segédkeztek, betegeket látogattak, ételt, ruhát és lelki támaszt vittek a rászorulóknak.

Az ápolás gyökerei azonban messzebbre nyúlnak. Egy Kr. e. 1250 körüli egyiptomi felirat említi, hogy nők beteg hozzátartozóikat ápolhatták ahelyett, hogy templomépítésen dolgoztak volna. Indiában a Susruta Samhita írta le az ápoló erényeit: tisztaság, együttérzés és hűség az orvoshoz.

A görögök nem ismerték a női ápoló szerepet, csak a bábák működtek, míg a római korban a nők új társadalmi státuszt nyertek. Spanyolországban Katolikus Izabella idején, Granada ostrománál a nemes hölgyek sebesülteket ápoltak.

Kereszténység és orvoslás a szentek kultuszában

A 2. századtól a vértanúk sírjainál gyógyulásokról szóló legendák terjedtek. A 8. századtól megjelent a gyógyító ereklyék kultusza: haj, csont, köröm – a hívek hittek abban, hogy ezek hordozzák a szentek erejét.

Kozma és Damján, a kilíkiai orvos testvérpár a 4. században szenvedett vértanúhalált. Ingyen gyógyítottak, ezért nevezték őket anágyroi-nak („pénz nélkül”). A legendák között szerepel egy lábátültetés is.

A mirha gyógyító ereje

A napkeleti bölcsek ajándékai közül a mirha különösen fontos volt. A Commiphora myrrha gyantája fertőtlenítő hatású, ezért használták halottbalzsamozásra. Az egyiptomiak az aranynál is nagyobbra becsülték.

A görögök és rómaiak érzéstelenítőként, borba keverve alkalmazták. A hagyomány szerint Jézust is mirhával kevert borral kínálták a Golgotán, de ő visszautasította. A görög hopliták vérzéscsillapítóként és fertőtlenítőként vitték magukkal a harcba.