A balszerencsés vesztes: Scott kapitány útja a halálba

2019. június 6. 13:07 MTI

Százötvenegy éve, 1868. június 6-án született Robert Falcon Scott angol sarkkutató, aki a Déli-sark meghódításáért vívott versenyfutás balszerencsés veszteseként a végtelen jégmezőkön lelte halálát.

Korábban

Egy tehetős sörfőző hat gyermeke közül harmadikként látta meg a napvilágot Plymouthban. Tizenhárom évesen állt be a tengerészethez, ahol mérnöknek tanult és a torpedókra specializálódott. Felettesei igen tehetségesnek találták, már 18 évesen azt mondta róla valaki, hogy ő fogja kitűzni a brit lobogót a Déli-sarkon.

Hiába haladt gyorsan a katonai ranglétrán, keresete nem volt elég ahhoz, hogy támogatni tudja elözvegyült anyját és nővéreit, ezért 1901-ben igent mondott, amikor a Királyi Földrajzi Társaság elnöke személyesen kérte fel a brit antarktiszi expedíció vezetésére. Az expedíciót hatalmas figyelem övezte, indulása előtt maga VII. Edvárd király is látogatást tett a zászlóshajón, a Discoveryn. A három évig tartó út komoly tudományos eredményeket hozott, de Scott alaposan összekülönbözött harmadtisztjével, a később szintén sarkkutatóként híressé vált Ernest Shackletonnal. Scott ugyanis olyan mélyre hatolt előre délre, mint addig még soha senki, de az őt kísérő Shackletont néhány kilométerrel maga mögött hagyta, hogy vigyázzon a kutyákra, majd időnek előtte hazaküldte.

Hazatérve Scottot hősként ünnepelték (lovagi rangra azért nem emelték), és ő mindent elkövetett, hogy visszatérhessen a Déli-sarkra. A cél érdekében feláldozta vagyonát, adósságokba verte magát, még friss házas felesége sem tudta visszatartani, és hat év alatt előteremtette a pénzt.

E téren Shackleton járt nagyobb sikerrel, aki már 1909-ben útnak indult és 160 kilométerre megközelítette a pólust, de a szélsőséges körülmények miatt visszafordulásra kényszerült. Ugyanebben az évben az amerikai Peary meghódította az Északi-sarkot, így szédületes versenyfutás kezdődött az utolsó „terra incognita”, azaz ismeretlen föld meghódításáért.

Scott expedíciója - amelynek deklarált célja nemcsak a tudományos kutatás volt, hanem az is, hogy elsőként a Brit Birodalom zászlója lebegjen a Déli-sarkon - 1910. június 1-jén indult útnak. Melbourne kikötőjében azonban szűkszavú távirat várta: "Szíves tudomására hozom, hogy elindultam a Déli-sarkra: Amundsen". Minden idők legnagyobb sarkkutatója eredetileg az Északi-sarkra készült, ám a norvég Peary sikerének hírére az utolsó pillanatban célt változtatott, erről még saját legénysége is csak a kifutás után értesült.

A két vetélytárs még látta is egymás hajóját, mert mindketten a Ross-jéggáton, a Bálna-öbölben szálltak partra és mindketten 1911 októberében indultak a végső rohamra. Amundsen és négy társa kutyaszánon, 52 kutyával a rövidebb, ám nehezebb útvonalat választotta az Axel Heiberg-gleccseren át, Scott a Shackleton által kitaposottat a Beardmore-gleccseren keresztül. Az angolok szibériai pónikkal, kutyákkal és motoros szánokkal vágtak neki a pólusig vezető, közel ezerötszáz kilométeres útnak, de a hó- és jégviharok közepette hamar kiderült, hogy a pónik nem bírják a hideget és rendszeresen elakadnak a hóban. Az állatokat le kellett ölniük, ettől kezdve iszonyatos szenvedések közepette maguk húzták a súlyos szánokat. 1911 decemberének legvégén érték el a 87. szélességi fokot, ahonnan csak Scott és négy társa folytatta az utat. Scott már ekkor felvetette, hogy Amundsen megelőzheti őket, de személyes ambíciói és anyagi okok miatt (a támogatás nagy részét az elsőséghez kötötték) tovább menetelt.

1912. január 16-án emelkedett hangulatban érték el a Déli-sarkot, ahol azonban mérhetetlen csalódás - az Amundsen által egy hónappal korábban kitűzött norvég zászló, némi ellátmány és egy VII. Haakon norvég királynak címzett levél várta őket. (Amundsen jobban számított, felkészültebb és az időjárással is szerencsésebb volt, így már 1911. december 14-én célba ért, majd társaival baj nélkül jutott vissza a bázisra.)

Az öt angol becsületből kitűzte a brit lobogót, ám a vereség megtörte őket. A még zordabbra fordult, időnként mínusz 33 fokos hidegben így is naponta tizennégy mérföldet tettek meg, de erejük egyre fogyott. Február 7-én halt meg az első közülük, a megmaradtak a kiszáradás szélére kerültek, sebeik a hideg miatt nem gyógyultak.

Március 17-én egyikük önként a halált választotta, hogy ne hátráltassa a többieket. A megmaradt három felfedező március 19-én verte fel sátrát utoljára, és hiába voltak alig 18 kilométerre következő raktáruktól, kimerültségük miatt már nem tudtak továbbmenni. Néhány nappal később odavesztek az iszonyatos hóviharban, Scott utolsó, drámai naplóbejegyzése, amelyben a feleségem szót özvegyemre javította, március 29-én kelt.

Csonttá fagyott tetemükre, irataikra és a kőmintákkal telt szánokra csak novemberben bukkant a mentőcsapat. A holttesteket jégsírba temették és kőhalmot emeltek föléjük, a folyamatosan mozgó jég néhány év múlva a tengerbe vitte őket. A dráma hatalmas feltűnést keltett, jóval nagyobbat, mint Amundsenék sikere, Scotték halálukban is a Déli-sark hősei lettek.

Naplója bestsellerré vált, a tragikus sorsú felfedezőkről költemények, szobrok, regények születtek, az addig példátlan módon posztumusz lovaggá ütött Scottról templomokat, utcákat, sőt városokat neveztek el szerte a Brit Birodalomban. Fia, aki kétéves volt apja halálakor, később a legnagyobb civil környezetvédő szervezet, a Természetvédelmi Világalap (WWF) alapítója lett, és őt is lovaggá ütötték.

Scott vetélytársa, Amundsen 1928 júniusában tűnt el repülőgépével, amikor az Északi-sark átrepülése közben szerencsétlenül járt Umberto Nobile megmentésére indult. A Déli-sarkon felépített amerikai kutatóbázist - amely a Föld legdélibb lakott helye - Amundsenről és Scottról nevezték el.