2024. tavasz: Tróntól a Szentszékig
ITT vásárolhatsz termékeinkből

 
Időszakra szeretnék keresni
Időpont:
Év:
Hónap:
Nap:
Keresési feltételek:
Hónap: június  •  Nap: 04
16 találat
[1]

1309. június 4.

Kőszegi Henrik szlavón bán hűségesküt tesz I. Károly királynak

[2]

1433. június 4.

Zsigmond király Rómában öt évre fegyverszünetet köt Velencével

[3]

1796. június 4.

Kecskeméten megtartják az első színházi előadást

Az első színházi előadásra az Arany Sas vendéglő udvarán került sor. A város első állandó színházi helyisége 1833-ban épült fel. A jelenleg is működő színház épületét 1896 októberében avatták fel. A színház az államosítás után, 1949-ben vette fel a város nagy szülöttének, Katona Józsefnek a nevét. 1951-től önálló társulatával jelentős szerepet játszik a magyar színházi életben.

[4]

1798. június 4.

Meghal Casanova

73 éves korában, az észak-csehországi Dux (Duchovce) városában meghal az itáliai kalandor, Giacomo Girolamo Casanova. Mozgalmas és változatos életútja végén, amely nemcsak kora jelentős személyiségeinek ismeretségével ajándékozta meg, hanem számos - sokszor szerelmi - kalanddal is, 1785 óta Waldstein gróf duxi kastélyában könyvtárosként dolgozott. Utolsó éveiben elsősorban emlékiratainak megírásával foglalatoskodott. A velencei születésű kalandor életpályája, amely keresztül-kasul vezette Európán, egyedülálló volt. Különböző szélhámosságokba keveredett, ezért sokszor menekült a börtön elől, jogi doktornak adta ki magát szülővárosában, bíborosi titkárnak Rómában; volt bűvész, hivatásos kártyás, álruhában a velencei csapatok tisztje, sorsjátékügynök, a francia király megbízottja, a velencei inkvizíció titkos ügynöke. A Dózse-palota hírhedt ólomkamráiból végrehajtott vakmerő szökésével egész Európa figyelmét magára vonta. Teljes terjedelmében hatalmas önéletrajzában ironikus, sokszor cinikus, de a legtöbbször szellemes és találó képet ad kora politikai és társadalmi életéről. A legnagyobb figyelmet azok a részek vonták magukra, amelyekben szerelmi kalandjairól ír, noha ezek csupán kis részét képezik a műnek. Nyíltan bevallja, hogy életének legfőbb tevékenysége az "érzéki gyönyörök" hajszolása volt.

[5]

1813. június 4.

I. Napóleon francia császár és I. Sándor orosz cár augusztus 10-ig fegyverszünetet kötnek

[6]

1832. június 4.

Választójogi reformot léptetnek életbe Nagy-Britanniában

Nagy-Britanniában elfogadják az első `Reform Bill`-t, a brit alsóház megválasztásának választójogi reformját. Átalakítják a választói körzeteket; a városok mandátumhoz jutnak és a választásra jogosultak számát a választójog gyakorlásához szükséges birtokállomány csökkentése útján felemelik. A választójog megszerzéséhez a városlakóknak 10 font évi jövedelemmel és földbirtokkal kell rendelkezniük. A reform a városi-polgári középrétegeket nagyobb politikai befolyáshoz juttatja és korlátozza a földbirtokos arisztokrácia hagyományos túlsúlyát. A kormányzati döntéseket az alsóház parlamenti többséghez köti. A lakosság túlnyomó többsége a választásra jogosultak számának emelkedése ellenére sem jut szavazati joghoz. A választójogi reformot heves viták után fogadják el. A felsőház kétszeri elutasító döntése forradalmi nyugtalanságot váltott ki a vidéken, s a nemesség és a nagypolgárság elleni támadásokhoz, polgárok és munkások tüntetéseihez és petícióihoz, valamint fenyegető gazdasági válsághoz vezetett. Anglia vezetői azonban tisztában voltak a reformok fontosságával.

[7]

1852. június 4.

Ferenc József Magyarországra látogat

Ferenc József 1852 nyarán járt először uralkodóként Magyarországon. Rendeztek számára népművészeti bemutatót, bánya- és üzemlátogatást, minden érdekelte, és fáradhatatlan volt. Nem megbékélni jött a rebellis országba, hanem megszemlélni az engedelmes alattvalókat. Tapasztalhatott túláradó alázatot és merev csendet. A városi bevonulásokra a köznépet vonzotta a kíváncsiság, s az uralkodó pontosan tudta, hogy a látottakból csak felületesen ítélhet, a benyomásokból le kell vonnia, `ami megrendelve, kiszámítva, betanulva volt`.

[8]

1920. június 4.

A magyar küldöttség aláírja a trianoni békeszerződést

A magyar kormány nevében Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ 1920. június 4-én Versailles-ban, a Párizstól néhány kilométerre lévő Trianon kastélyban írta alá a 14 részből álló békeszerződést. Ennek első része a Népszövetség alapokmányát tartalmazta, a második rögzítette Magyarország új határait. Ennek értelmében a történeti Magyarország (Horvátország nélküli) 282 ezer négyzetkilométer területéből 93 ezer négyzetkilométer (33%) maradt magyar fennhatóság alatt. Az 1910. évi népszámláláskor 20.886.487 főnyi népességből 7,6 millió (36%) került az új államhatárok közé. Az elcsatolt területek lakosságából 3.241.895 (30%) magyar anyanyelvű és nemzetiségű volt, s mintegy fele összefüggő tömbben, közvetlenül az új államhatárok mentén élt.
A békeszerződés harmadik részébe iktatták az ún. kisebbségi szerződést, amely az uralkodó nemzettel egyenlő jogokat kívánt garantálni minden állampolgárnak az élet minden területén. A békeszerződés katonai intézkedései értelmében csak ún. zsoldos, vagyis önkéntes és nem az általános hadkötelezettségen alapuló hadsereget tarthatott fenn az ország, s létszáma nem haladhatta meg a 35 ezer főt. Nem alkalmazhatott a modern hadviselésben elsőrendű fontossággal bíró fegyvernemeket.
A jóvátételi klauzula 1921. május 1-jétől kezdődően, 30 esztendőn át törlesztendő jóvátétel kötelezettségét mondta ki, de még nem állapította meg, mekkora összeget kell fizetnie Magyarországnak az általa okozott károkért pénzben, illetve egyéb szállítmányokban. A jóvátétel zálogául a szövetségesek jóvátételi bizottsága lekötötte a magyar állam minden vagyonát és bevételi forrását.

[9]

1944. június 4.

A szövetséges csapatok elfoglalják Rómát

[10]

1946. június 4.

Meghal Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök

Cseszneken született 1864. március 23-án. A budapesti egyetemen jogi és államtudományi doktorátust szerzett, majd a fővárosban ügyvédi irodát nyitott. 1901-ben, 37 éves korában választották először képviselővé, katolikus néppárti programmal a németujvári kerületben. Ugyaninnen került be a parlamentbe 1906-ban és 1910-ben is. A kommün alatt őt is letartóztatták. 1919-ben részt vett a katolikus és keresztényszocialista mozgalom újjászervezésében. 1920 januárjában a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának programjával lépett fel és jutott mandátumhoz Mezőkövesden. Február 18-án a Nemzetgyűlés első alelnökévé választották, és ezt a tisztségét közel egy hónapig, miniszterelnökké történt kinevezéséig töltötte be. 1920. március 15. és július 19. között állt a kormány élén. Meglehetősen szürke, színtelen egyéniség volt. Egyebek között azért is esett rá a választás, mert egyetlen markánsabb politikus sem lett volna hajlandó a megalázó trianoni békediktátumot elfogadtatni vagy aláírni. 1922 után visszavonult a politikától. A sors különös iróniája, hogy pontosan a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóján, 1946. június 4-én hunyt el.

[11]

1966. június 4.

A kínai kommunista párt kulturális forradalmat hirdet

A kulturális forradalom meghirdetéséről és a Vörös Gárdák megalakulásáról szóló közlemény A kínai kommunista párt folyóiratában jelent meg. 1964-65-ben Kínában kiéleződtek a politikai-ideológiai nézeteltérések. A maoisták a népi demokratikus hatalmat gyakorlatilag szétzúzták, és katonai-bürokratikus diktatúra formájában nacionalista hatalmat teremtettek. Meghirdették a `Nagy Kulturális Forradalmat`, amelynek programadó cikke a Kínai Kommunista Párt elméleti folyóiratának (Vörös Zászló) 1966. júniusi számában jelent meg. Ennek nyomán megalakultak a Vörös Gárdák, amelyek a Népi Felszabadító Hadsereg segítségével nemcsak a pártvezetőket mozdították el, hanem minden ún. burzsoá reakcióst, és a `kapitalizmus szálláscsinálóit` is, akik funkcióban voltak. A tízéves társadalmi és politikai felfordulás az iskolák és egyetemek bezárásához, az üzemek leállításához vezetett, és sok millió embert - átnevelés címén - vidékre küldtek fizikai munkára.

[12]

1966. június 4.

Meghal Bartucz Lajos antropológus

Szegváron született 1885. április 1-jén. A budapesti tudományegyetemen Török Aurél tanítványa, majd tanársegédje volt. 1914-ben egyetemi magántanárrá képesítették. 1936-tól a Néprajzi Múzeum igazgatója, 1940-49-ben az Alföldi Tudományos Intézet egyik megszervezője és első igazgatója volt. 1949-59-ig a szegedi egyetem, 1959-65-ig a budapesti egyetem embertani tanszékének vezetője volt. 1923-ban ő indította meg és szerkesztette az Anthropológiai Füzeteket. Széles körű tudományos munkássága a népvándorlással és a honfoglaláskori leletekkel kapcsolatos. Nevéhez fűződik többek között Martinovics Ignác és társai budai sírhelyének felkutatása és maradványaik azonosítása. Az 1920-as években határozottan fellépett a fajbiológiai irányzat ellen. A magyar fővárosban érte a halál.

[13]

1971. június 4.

Meghal Lukács György filozófus

A magyar filozófia történetének egyik kiemelkedő alkotója Budapesten született 1885, április 13-án. Több esztétikai munkát tett közzé, amelyek hatása erősen érvényesült az 1945 utáni magyar kultúrpolitikában. Híres könyve Az esztétikum sajátossága. 1918-tól tagja volt a kommunista pártnak, és sokszor bonyolódott elméleti vitákba. 1920-tól külföldön, főként a Szovjetunióban élt, 1945-ben tért haza. 1951-ig tanított a budapesti tudományegyetemen. 1956 októberében Nagy Imre kormányában népművelési miniszter volt. November 4-én ő is a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült, majd a többiekkel együtt Romániába vitték, és csak 1957-ben térhetett haza. 1965-ig belső emigrációban élt, 1967-ben rehabilitálták, s 1969-ben megkezdődött műveinek gyűjteményes kiadása magyarul. Korai munkáiban szociológiai módszerrel elemezte a színjátszást A modern dráma fejlődésének története címmel. A regény elmélete című műve ugyanúgy filozófiai álláspontjának változásait tükrözte, mint antikapitalista szemléletét. Történelem és osztálytudat című kötetében a marxi elidegenedéselméletet kapcsolta össze a hegeli dialektikával. Számos filozófiai és irodalomtörténeti írása közül kiemelkedő még Az ész trónfosztása, Az esztétikum sajátossága és A társadalmi lét ontológiája. Munkásságának értékeit manapság sokan teszik vita tárgyává.

[14]

1976. június 4.

Tragikus körülmények között meghal Latinovits Zoltán

A magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége Budapesten született 1931. szeptember 9-én. Édesanyja Gundel Károlynak, a neves budapesti vendéglősnek egyik lánya volt (féltestvére Bujtor István színész, rendező és Frenreisz Károly zenész). Bajor Gizi figyelt fel rá egy iskolai előadáson, s megüzente neki, hogy belőle csak színész lehet. Építészmérnöki diplomát szerzett, majd a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött. 1962-ben került a Vígszínházhoz, majd játszott és rendezett Veszprémben. Utoljára a Fővárosi Operettszínházban lépett fel. Szuggesztív indulatok, belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó alakábrázolás jellemezte művészetét. 1959-ben filmezett először. Több mint ötven filmben játszott, legemlékezetesebbet az Isten hozta őrnagy úr és a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád szerepében alakított. Kiváló volt Ady, József Attila, Illyés Gyula verseinek előadójaként is. Rendezőként is a megszállottság és a kérlelhetetlen igényesség jellemezte. Két színpadi rendezése a magyar színházi élet jelentős eseménye volt. Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel, szeretett volna egy másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek, színházi szakemberek részvételével. Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című (1973) önéletrajzi kötetében. A meg nem értettség felőrölte idegeit; máig vitatott, hogy a balatonszemesi vasútállomáson baleset történt-e vele vagy öngyilkos lett. 1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művész címet kapott. A Kossuth-díjjal 1990-ben (posztumusz) tüntették ki. Összegyűjtött írásait az Emlékszem a repülés boldogságára címen adták ki.

[15]

1989. június 4.

Vérfürdővel ér véget a pekingi diákok tüntetése

A kínai katonaság vérbe fojtotta az árpilis közepe óta tartó pekingi tömegtüntetéseket, amelyek a demokráciáért és az emberi jogokért folytak. A Teng Hsziao-ping irányította kínai vezetés parancsára - amely úgy érezte, hogy a főleg diákok által folytatott tiltakozási akciók a hatalmi monopóliumát fenyegeti - a néphadsereg katonái nem hivatalos becslések szerint 3600 polgári személyt öltek meg. A mészárlás, majd az azt követő `tisztogatási hullám`, amely során számos tüntetőt kivégeztek, világszerte elképedést és tiltakozást váltott ki. A katonaság brutális akcióinak tetőpontját a Tienanmen téri (a Mennyei Béke tere) véres események jelentették. A katonaság már az azt megelőző napon megtisztította a tüntetők által megszállt, belvárosba vezető utakat. Június 4. reggelén a 27. hadsereg katonái körbeveszik a teret, ahol több mint 100 000 egyetemista és velük szimpatizáló pekingi lakos tartózkodott. Harckocsik és páncélozott csapatszállítók gázoltak az embertömegbe. A menekülő embereket lelőtték. A diákok kövekkel kezdtek védekezni. Néhány katonát kirángattak a járművekből, és a megdühödött embertömeg meglincselte őket. Segítőkész emberek életük kockáztatásával megpróbálták a sebesülteket - részben kézikocsikon - a kórházakba szállítani. A kórházakat azonban reménytelenül túlterhelte a kb. 60 000 főnyi sebesült. Másnapi nyilatkozatában a kormány a tüntetések véres leverését, mint "az ellenforradalom felett aratott első győzelmet" ünnepelte. Nyugati megfigyelők arról számolnak be, hogy a legtöbb kínait kétségbe ejtette az a tény, hogy a katonák ilyen brutálisan léptek fel saját honfitársaikkal szemben. Bár a kínai vezetés meg tudta tartani hatalmi monopóliumát, elveszítette a lakosság nagy részének bizalmát. A nemzetközi bírálatok középpontjában mindenekelőtt az a Teng-Hsziao-ping áll, aki 1979-ben hozzálátott a gazdaságilag visszamaradott népköztársaság átfogó modernizálásához, és még mindig az óriásbirodalom legbefolyásosabb személyiségének számít. Kína-szakértők véleménye szerint a 84 éves Teng a mészárlásra kiadott paranccsal a hatalom megtartása érdekében, feláldozta életművét, és lehetővé tette, hogy a párt konzervatív erői ismét uralomra jussanak.

[16]

2001. június 4.

Meghal Bóna István régész

A magyar régészettudomány egyik legsokoldalúbb egyénisége Hevesen született 1930. február 10-én. 1953-ban szerzett régész-muzeológus diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A Dunaújvárosi Múzeum igazgatója lett, majd 1957-től az ELTE Régészeti Tanszékének oktatója. 1974-től egyetemi tanár, tanszékvezető. Régész-nemzedékek egész sora került ki a kezei közül. Fő kutatási területei: Magyarország korai és középső bronzkora, a népvándorlás kori népek története. Ő indította meg Magyarországon a rendszeres langobárd és avar telepkutatást, Szentendrén, Kálozdon és Hegykőn. Jelentős monográfiát írt a hunok régészeti hagyatékáról. 1990-ben lett az MTA levelező tagja. 1998-ban Széchenyi-díjjal tüntették ki. 1980-tól egy évtizeden át töltötte be a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottságának elnöki tisztét, majd az Ásatási Bizottság elnökévé választották. Fontosabb művei: Die Langobarden in Ungarn (1956), The Cemeteries of the Nagyrév Culture (1961-62), VII. századi avar települések és Árpád-kori magyar falu Dunaújvárosban (1973), A középkor hajnala (1974), Az Árpádok korai várai, Magyarország története I. A kezdetektől 1242-ig (1984, társszerező), Erdély története (1986, társszerző), A hunok és nagykirályaik (1993).

Bezár