A családfakutatás hoz új eredményeket a magyar társadalomtörténetben

Mind győztesek leszármazottjai vagyunk, akik minden korban túlélték a megpróbáltatásokat és tovább adták az életet. Egy alapos kutatással pedig több száz évre visszamenőleg feltárulhat családtörténetünk, megismerhetjük elfeledett őseinket és rajtuk keresztül a magyar történelem ideológiákon túli valóságát. Máté Enikő családfakutatót és családtörténet-írót kérdeztük szenvedéllyel végzett, közös emlékezetünket építő munkájáról.

Múlt-kor: Mi indított el a családfakutatás útján, mi volt az, ami miatt először beléptél a levéltár kapuján?

Máté Enikő: Világ életemben szerettem a történelmet, a múlt titkait, a régészetet és az emberi történeteket egyaránt – a családfakutatás pedig mindezt jól összefoglalja. Számomra nagyon fontos volt, hogy megismerjem a családom múltját, megértsek bizonyos dolgokat; függetlenül attól, mit találok a kutatás során. Nem voltak elvárásaim: számomra teljesen mindegy volt, hogy mit találok: egyszerű földműveseket, iparos- vagy kereskedőcsaládot, nem is ez a lényeg. Meg sem fordult a fejemben, hogy tanítódinasztia vagy akár nemesi szál is előjöhet. Hobbimból mára szenvedélyes munka lett: a kutathatóság határáig összeállított, komplett családfákat és ezek alapján megírt és elmesélt, könyvvé formált családtörténeteket írok. Ezekről a Családtörténet blogon osztok meg érdekességeket.

Minden történet elkezdődik valahol: a családod története honnan indul?

Mint sokunkat, engem is egészen korán elkezdett foglalkoztatni a múlt, a felmenőim története. Akkoriban szüleim és nagyszüleim segítségével négy-öt generációt már fel lehetett vázolni, ez tökéletes alap volt egy mélyebb kutatás elindításához. Akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de jó húsz év távlatából azt tudom mondani, hogy egészen elképesztő az a tudás, ahogy nagyszüleim még idős korukban is napra pontosan emlékeztek, hogy ki mikor született, mikor halt meg, és úgy általában mit csinált élete folyamán. Ez egyáltalán nem jellemző a mai családi emlékezetekre, de a sváb gyökerű családoknál előfordul, fontos számukra a hagyomány és az egymás iránti tisztelet.

Én is nagyrészt a köznyelvben svábnak mondott felmenőktől származom, akik többnyire a 18. század hajnalán jöttek Magyarországra különböző német tartományokból, a szűkebben vett Svábföldről, Hessenből, a Rajna-vidékről vagy még azon is túlról, a mai Franciaország és Luxemburg területeiről. Mivel az anyakönyvezés néhány régióban már az 1600-as években elindult, így egy-egy ágat nagyon szépen vissza lehetett vezetni még a külföldi őshazába is. Tolnában és Baranyában a svábok nagyon sokáig őrizték hagyományaikat, önállóságukat, a helyiekkel is többnyire csak a 19. század derekától kezdtek el vegyülni. De más őseim, mint sokan másoknak is, a szélrózsa minden irányából érkeztek, a mai Szlovákia és Románia (Partium) területeiről is.

Milyen szellemi és lelki örökséget hagytak a felmenőid az utódokra?

Az, amit dédszüleim és nagyszüleim átéltek a világháborúk és a diktatúrák nyomorúságos időszaka alatt, égbekiáltó. Embernek maradni az embertelenségben, ez talán a legfontosabb. A hagyományok és az ősök tisztelete, a kemény munka és kitartás mindannyiunk közös jellemvonása.

Számos család történetét kutattad és írtad már meg: mi rajzolódik ki belőlük a magyar történelemre nézve?

Általában két véglet van: az egyik, amikor az ősökről kiderül, hogy legalább három évszázadig ki sem mozdultak közvetlen környékükről; csendben és békében éltek, dolgoztak, tűrték a régi élet viszontagságait földművesként, jobbágyként vagy zsellérként. De ez is izgalmas tud lenni, mivel különböző helytörténeti és más tudományos forrásokban az érintett települések régi lakosairól, köztük a konkrét ősökről is akár egész részletes tudást lehet összegyűjteni: például egy hét-nyolc-tíz nemzedékkel korábbi ősapa vagyoni leltára, végrendelete, egy falusi közösség küzdelmei a földesúrral, egy pap vagy lelkész korabeli jellemzése a falu lakóiról, és így tovább.

A másik jellemző magyar családtörténet, amikor minden és mindenki mozgásban van. Ha egy nemes ős előkerül és ehhez kapcsolódva elő lehet ásni régi iratokat, akkor előfordulhat, hogy onnantól egyik nemesi szál jön a másik után, és a családi magántörténetből átlépünk a magyar történelem szférájába az ősök által. Valamint az is csupa érdekesség, amikor – mint az a mai magyarok elég nagy részére jellemző – idegenből betelepült családi ősökre bukkanunk, akik Európa különböző tájairól saját hagyományokat, jellegzetességeket hoztak magukkal, és izgalmas, nem egyszer szomorú sorsfordulók tarkítják a családtörténetet.

Ami pedig a két véglet közötti nagy átlagot illeti: mi, mai magyarok többnyire – objektív társadalomtörténeti okokból – egyszerű földművesek leszármazottjai vagyunk, természetesen a nagy átlag többségében magyar etnikumú ősökkel; de szinte nincs olyan mai magyar, akinek ne lettek volna más nemzetiséghez tartozó ősei. A földművesek mellett gyakorta megjelenik egy-egy iparos, például kovács, takács vagy molnár dinasztia a családfán, vagy falubírók, helyi értelmiségi famíliák is előkerülnek. Nem ritka a kisnemes ősök felbukkanása sem, ezeket a nemességigazolási iratokon keresztül nagyon szépen vissza lehet vezetni a még korábbi évszázadokig, a török hódoltság koráig, extrém esetben még ennél is tovább.

Még a török kornál is régebbre vissza lehet vezetni egy családfát? Mik voltak a legkülönlegesebb történetek a kutatások során?

Amit ámulva kutattam és írtam hónapokon át: egy mai, hétköznapi magyar család ősei után nyomozva, az anyakönyvek, a mai és régi történelmi tanulmányok, nemesi almanachok és helytörténetek szövevényes elemzésén keresztül eljutottam a Mohács előtti, középkori magyar elitig, az Anjouk, Zsigmond, Mátyás és Jagelló-királyok udvari embereiig. Különböző ágakon több mint húsz nemzedékre visszamenőleg tártam fel ezeket az ősöket.

Végül az is kiderült, hogy az egyik felmenői család sógorságban állt a Szilágyiakkal és rajtuk keresztül Hunyadi Jánossal és Mátyás királlyal! De találtam már régi adriai, olasz haditengerészeket, Rajna-vidéki kereskedőket, alpesi osztrák vasgyáros dinasztiákat, lengyel hegyvidéki pap- és földesúr családokat, vagy török háborúban Belgrád visszafoglalásánál elesett, hős vitéz ősöket is mai magyar családok ősei között. Döbbenetes volt az is, amikor különböző hiteles forrásokból, apró mozaikdarabkákból összeraktam egy régi debreceni cívis, patrícius család történetét: kiderült, hogy az 1700-as évek eleji, bizonyított ősapák és ősanyák kalandos történetéről egy bizonyos Jókai Mór írt regényt, Egetvívó asszonyszív címmel! Tehát a mai magyar család rég elfeledett őseinek sorsát a nagy magyar mesemondó formálta regénnyé.

De ezeken túl is mindenkire igaz: minden család története egyedi. És ahogy hangoztatni szoktam: minden család történelmi. Senki sem légüres térből származik: mindenkinek megvoltak az ősei két- és háromszáz éve is, megélték a magyar és az európai történelem nagy sorsfordulóit – és túlélték a megpróbáltatásokat, családokat alapítva, gyermekeiket felnevelve nemzedékről nemzedékre. Ilyen értelemben mindannyian győztesek utódai vagyunk: olyan győzteseké, akik minden politikai és más kataklizmát túléltek és tovább adták az életet. Erre mi magunk, a létezésünk a bizonyíték. Végtelen a különleges történetek tárháza – ez a jutalom egy-egy alapos kutatás végén.

Ha érdekel minket az őseink története, hogyan érdemes nekikezdeni a kutatásnak?

Először családon belül írjuk össze az eddig ismert adatokat a felmenőkről: érdemes a legidősebb családtagot, akár távolabbi rokont is kikérdezni, mire emlékszik az ősökkel kapcsolatban. Igazán tanulságos tény, hogy vannak, akik elsőre nem tudják minden nagyszülőjük nevét, vagy a nagyszülőkön túl már nem tudnak semmit a család történetéről. Többnyire így is el lehet indulni egy családfakutatás során, de jóval nehezebb. Ezért mindenképp érdemes összeírni a még élő idősebb rokonság emlékezetét – önmagunk és a következő nemzedékek számára.

Mikor fordulnak általában az érdeklődők családfakutatóhoz?

A családfakutatás egy igazi szenvedély, egyszerre izgalmas hobbi és időigényes, kitartó munka. Van, aki maga állítja össze a családfát, de az elakadt szálaknál inkább professzionális családfakutató segítségét kéri. Van, aki a saját maga által összerakott családfa ellenőrzését, esetleges javítását kéri – erre is van lehetőség. A legtöbben mégis akkor fordulnak családfakutatóhoz, amikor egy idős családtag meghal, és akkor már nincs kitől kérdezni – a kérdések viszont éppen ezután erősödnek fel az emberben.

Minél idősebb valaki, annál inkább felerősödik benne, hogy megismerje saját családja történetét, valamint a külföldre vándorolt magyarok esetében is fokozódhat a honvágy, hogy megismerjék hátrahagyott gyökereiket. Ami pedig mindezeken felül az én egyedi vállalásom, hogy nemcsak kikutatom a családfát, hanem történelmileg is hitelesen megírom az egyes családok történetét, életútját; ami aztán egy tartalmas, időtálló, a források bőségétől függően akár több száz oldalas könyvvé tud összeállni, egyedi ajándékként különleges alkalmakra.