Internálás és vagyonelkobzás: így bánt az USA ellenséges polgáraival

Miközben az első világháború éveiben Európát frontok tucatjai szelték át, a háborúba 1917-ben bekapcsolódó Egyesült Államok területén szintén harcok dúltak: a washingtoni kormány több tízezer, születési helye vagy egyéb kötődései alapján ellenséges országhoz tartozó bevándorlót internált, vagyonukat pedig elkobozta. Legtöbbjük 1918 után sem kapta vissza értéktárgyait.

Elég volt egy vers

Az Osztrák-Magyar Monarchiából 1914-ben emigráló Erich Posselt szerkesztőként és fordítóként dolgozott az Egyesült Államokban. Nemzetisége - a több millió német ajkú bevándorlóhoz hasonlóan - az első világháború éveiben gyanakvást keltett és haragot táplált az amerikaiakban. A fiatal Posselt nem volt egyedül: az 1910-es évek második felében a szövetségi kormány közel fél millió "ellenséges idegen" civilt tartott nyilván, akik után kémkedett, hatezer férfit, illetve néhány tucat nőt pedig internálótáborokba küldött. Talán még ennél az adatnál is meglepőbb, hogy milyen hatalmas értékben foglaltak le magántulajdont mindenféle - a háborús erőfeszítésekhez kapcsolódó - kétes cím alapján: ez több mint fél milliárd dollárt tett ki, ami a washingtoni kormány éves költségvetésének felelt meg.

Posselt 1918 júliusában verset írt az amerikai pilótákról, de ezzel nem sikerült javítania addig sem túl rózsás helyzetén:

Six little aviators
Went flying out one day;
They wished to go to Coblenz,
And never came away.
Two little aviators
Got cold feet on the run;
One lost all the breath he had,
Then there was only one.
One little aviator
Soon to an end was brought;
He grieved so for the other five,
He too at last was caught.

Hat kicsi pilóta
Repülni ment egy nap;
Úti céljuk Coblenz volt;
S az összes ottmaradt.
Két kicsi pilóta
Már felszállni sem mert;
Egy kifogyott a levegőből,
S nem maradt csak egy.
De ezt a kicsi pilótát is
Elérte hamar a vég;
Úgy siratta a többieket,
Hogy leszedték aznap még.

(Domonkos Eszter fordítása)

Az Igazságügyi Minisztérium nyomozóirodájának (az FBI elődje) munkatársai Posselt "gyanús" írását (amelyet az író egyébiránt igen rossznak talált, és nem is akart publikálni) egy házkutatás során találták meg. "Jelenleg túl sok amerikai fiú áldozza életét a légierőnél ahhoz, hogy egy ellenséges idegen viccet csináljon belőle. Egyszerűen nincs mentség a fiatalember tettére" - állt a jelentésben.

A szövetségi ügynökök ekkor már jó ideje keresték a megfelelő indokot, hogy letartóztathassák Posseltet; az elfogása előtti évben több mint tízszer kutatták át lakását. A vers megtalálása után a Georgia államban lévő Fort Oglethorpe-ba küldték, a négy internálótábor közül abba, amelyet a háború idején építettek. Posseltet azonban internálása után sem vádolták semmilyen konkrét bűncselekménnyel. "A vád egyszerűen a bűnös tudás; nagyon élénken fogalmaz írásaiban, amelyek súlyos gondokat okoznának, ha megjelennének" - szólt a jelentés. A költő 17 hónapot töltött a táborban.

Az idegenekkel való ellenséges bánásmód az 1917-ben elfogadott két kongresszusi határozatot követően tovább rosszabbodott. Az ún. kémkedési törvénnyel, valamint az "ellenséges kereskedelemről" szóló határozattal a honatyák célja az volt, hogy a hazai ellenséggel szembeni legális harc még szélesebb keretek között folyhasson. (Érdekesség, hogy az 1917-es kémkedési törvény mind a mai napig érvényben van, például Edward Snowden NSA-hírszerzőt is ez alapján akarták bíróság elé állítani az USA-ban.)

Jogfosztottság vagy szükséges rossz?

A legtöbb első világháborús amerikai internálótáborokról szóló forrás viszonylag normális körülményekről, szigorú napirendről és katonai fegyelemről számol be, ám volt néhány olyan eset is, amikor a foglyok alultápláltságáról vagy túlterheltségéről szóltak a jelentések. A világháború után néhány évvel Posselt is írt Oglethorpe-ról, ahol a legrosszabb emlékei az öngyilkosságok, valamint a járványos megbetegedések voltak. Azonban ezeket leszámítva viszonylagos nyugalom honolt a táborban, ahol a bebörtönzött értelmiség tagjai, például egyes professzorok matematikát, biológiát, irodalmat vagy egyéb nyelveket taníthattak társaiknak, miközben az Európából érkező, amerikai zenekarokban játszó zenészek biztosították a jó hangulatot. 

A bevándorlók internálásához kevés bizonyíték is elég volt. Karl Muck, a Bostoni Szimfonikus Zenekar karmestere például azért került a Fort Oglethorpe-i táborba, mert egy újságban hazafias németnek nevezték, holott a semleges Svájcból költözött az USA-ba. További terhelő bizonyítékként szolgált Muck ellen, hogy szerelmes leveleiben becsmérlően nyilatkozott a washingtoni kormányról.

Nem az Egyesült Államok volt az egyetlen olyan ország, amely a vérzivataros években az internálás kétes jogállású, ám biztonságpolitikailag mindenképpen indokolt intézményéhez folyamodott: Nagy-Britannia 1915-től kezdve 30 ezer lakosát internálta, s ugyanezt tette Berlin is a francia, orosz, valamint a brit származású polgáraival, akiknél fennállt a kémkedés veszélye. Az amerikai kormány által folytatott internálópolitika mellett azonban kétségkívül eltörpültek az európai államok által hozott, megelőző jellegű intézkedések. Washington gyakorlatilag minden ellenséges országból származó bevándorlót személyes ellenségének tekintett, s az internáltak vagyonát a saját kezelése alá vonta.

Az észak-karolinai Hot Springs internálótáborának amatőr zenekara

A tulajdon lefoglalásával a hatóságok meg akarták akadályozni, hogy a bevándorlók az USA-val hadiállapotban lévő hazájukat anyagilag is támogassák. Ennélfogva az A. Mitchell Palmer vezette, több száz tisztviselőt foglalkoztató Idegen Tulajdont Kezelő Iroda (Office of the Alien Property Custodian) célkeresztjében igen gyakran tűntek fel az USA-ban székelő német vegyipari vállalatok.

A széles hatáskörrel rendelkező ügynökség egyáltalán nem válogatott: legyen az New Jersey-i ceruzagyár, connecticuti csokoládékészítő műhely vagy chicagói sörgyár, az intézkedések elől szinte egyetlen internált sem térhetett ki. Adam Hodges amerikai történész szerint még azokat az amerikai asszonyokat is megbélyegezték, akik német, osztrák vagy magyar bevándorlókkal kötöttek házasságot - az iroda csak általuk mintegy 25 millió dollárhoz jutott hozzá.

Bár a háború 1918 novemberében véget ért, az internáltak kálváriája tovább folytatódott. Palmer ekkor ugyanis bejelentette, hogy a kezelésükben lévő több száz millió dollár értékű tulajdont "amerikanizálják", vagyis megvásárolhatják az amerikaiak. Az egyik legnagyobb vegyipari vállalatot, a Bayert a saját New York-i gyárának lépcsőjéről árverezték el, ráadásul elveszítette az Egyesült Államokba érvényes szabadalmát valaha gyártott egyik legértékesebb gyógyszerére, az aszpirinre.

Az utolsó internált fogoly 1920 áprilisában szabadult, közel másfél évvel a világégés utolsó puskalövését követően. Ekkor azonban már három hónapja új főügyész volt hivatalban, mégpedig A. Mitchell Palmer személyében. A világháborút követően többen is megkérdőjelezték Palmer intézkedéseinek törvényességét, azonban a Legfelsőbb Bíróság az iroda vezetőjének lépéseit végül a háborús törvények hatáskörére hivatkozva jogszerűnek ítélte meg. Az iroda hírneve olyannyira nem kopott meg, hogy Franklin D. Roosevelt elnök a második világháború idején is felállítatta. Összesen 110 ezer japán amerikait internáltak a hatóságok, s ekkor a diszkrimináció lényegesen nagyobb méreteket öltött, mint a Wilson-adminisztráció idején.