Vérátömlesztés a lövészárkok mögött
A XX. század elején a transzfúziót a közvélemény még kifejezetten veszélyes eljárásnak gondolta, és az alkalmazását az orvosok csak a legkétségbeejtőbb helyzetekre tartogatták. Az első világháború viszont mindent megváltoztatott. Nem véletlen, elvégre a szükség a tudomány legfőbb mozgatórugója, a harcokat kísérő tragikus körülmények pedig elképesztő mértékben felgyorsították a gyógyászati, sebészeti és pszichiátriai ismeretek bővülését.
A századfordulón a közvetlen vérátömlesztés gyakorlata volt a leginkább elterjedt: ez azt jelentette, hogy a véradót és a beteget egy gumicsővel összekötötték, a vénáikba pedig kanülöket helyeztek. A brit Geoffrey Keynes, az amerikai Oswald Hope Robertson és a kanadai Lawrence Bruce Robertson viszont a háború évei alatt kifejlesztették a közvetett transzfúzió módszerét, amikor a betegnek és a véradónak nem kellett egymás mellett lennie. Ezzel gyökeresen megváltoztatták a vérátömlesztéssel kapcsolatos ismereteket. Keynes egy hordozható készletet talált fel, ami egy tárolásra használt palackból és csövekből, valamint számos különböző méretű tűből állt. Ennek használatával már nem kellett feltétlenül orvosi létesítményben tartózkodni az eljárás során. Lawrence pedig számos sikeresen végrehajtott beavatkozással győzte meg brit feletteseit a vérátömlesztés gyakoribb alkalmazásának szükségességéről.
A citrátban rejlik a megoldás kulcsa
Richard Lewisohn 1914-ben felismerte, hogy nátrium-citrát-oldattal jelentősen lassítható a véralvadás, a testnedv tárolása is hetekig megoldható lett, és ennek köszönhetően lehetővé vált a közvetett transzfúzió. 1915-ben már sikeresen végeztek vérátömlesztést, amelyhez ezzel a módszerrel tartósított vért használtak. Az időközben kirobbant I. világháború alkalmat adott arra, hogy a forradalmi eljárást a lehető legélesebb helyzetben is kipróbálják. A készletet még a harcok előtt el kellett kezdeni gyűjteni a 0-s – tehát a mindenki számára biztonságosan használható – vércsoportú donoroktól, és gondoskodni kellett a megfelelő tárolásról, ami meglehetősen kiszélesítette a transzfúzió lehetőségeit. Oswald Robertson fáradozásainak köszönhetően létrejött az első vérbank, így az antanthatalmak katonái a cambrai csatának már kellő mennyiségű nátrium-citráttal kezelt tartalékkal néztek elébe, amit jéghideg lőszeresdobozokban tároltak.
A legtöbb, ilyen állomáson elhelyezett vért 10-14 nap után használták fel, de rendkívül ritka, extrém helyzetekben előfordult, hogy csak 26 nappal később alkalmazták, és még akkor is mindenféle mellékhatás nélkül. Robertson a háború alatt több száz közvetett transzfúzió lebonyolításában vett részt, és nemegyszer olyan esetben is sikeresen hajtotta végre a műveletet, amikor a sebesült életéről a kollégái már egybehangzóan lemondtak. Ám az ilyen vérátömlesztésnek is megvoltak a maga veszélyei, hiszen a folyamat során a betegségek is átvihetők voltak, többek között a szifilisz vagy a malária. Ennek elkerülése érdekében idővel óvintézkedéseket vezettek be a véradásnál: gyakran akár az enyhébb lefolyású lövészároklázban szenvedő önkénteseket is visszautasították.
Bátor katonák, felkészült orvosok
Az első katona a nyugati fronton, akin vérátömlesztést kíséreltek meg, a francia hadsereg Henri Legrain nevű tizedese volt. A mindössze 25 éves ifjú olyan súlyos sérüléseket szenvedett az 1914. szeptember 28-i, Maricourt melletti tüzérségi bombázásokban, hogy jobb lábát a térdéig amputálni kellett. Legrainen még közvetlen transzfúziót hajtottak végre, és még vérkompatibilitási tesztet sem végeztek előtte. Legrain donorja egy könnyebben sérült katona volt: a művelet csodával határos módon így is minden nehézség nélkül ment végbe, és mindkét résztevő sikeresen felépült.
A leghíresebb eset azonban mégis a brit Cyril Edwards nevéhez kötődik, aki éppen felderítést hajtott végre a szakaszával, amikor német gránátok becsapódására lett figyelmes. Edwards gyorsan és önzetlenül cselekedett, és amennyit tudott, igyekezett a puha talajba taposni. Az egyik viszont felrobbant, és szétroncsolta a lábát, de tettével megmentette az emberei életét. Mire bajtársai a tábori kórházba cipelték, halálközeli állapotba került. Szerencsére a kórház orvosa elkötelezett híve volt a vérátömlesztésnek, és vérbank hiányában közvetlen transzfúzióval sikerült megmentenie a katona életét, bár a jobb lábát térdig amputálni kellett.
Donorok a fronton
1914 végére a francia hadseregben összesen 44 vérátömlesztést bonyolítottak le, a többségüket eredményesen. A harctéren szerzett tapasztalatokat hasznosítva a háború utolsó évében az amerikaiak már külön transzfúziós alegységeket szerveztek: egy ilyen csapat számos orvosból, valamint előre meghatározott vércsoportú donorokból állt. A franciák továbbfejlesztették az amerikaiak alapötletét, és ezen osztagokat speciális mentőautóval is ellátták, jelentősen csökkentve ezzel a reakcióidejüket és megteremtve a vér biztonságos körülmények közötti szállítását akár az összecsapások által nehezített terepen is.
A britek olyan orvosi csoportokat is létrehoztak, amelyeknek a feladata a megfelelő donorok keresésére, valamint a vérátömlesztés levezénylésére korlátozódott a műtétek előtt, illetve után. Ezzel hatalmas terhet vettek le a sebészek válláról. A háború utolsó éveiben pedig külön transzfúziós képzést szerveztek, mivel a tapasztalatok azt mutatták, hogy közvetlenül a harc után elvégzett beavatkozás nemcsak életmentő lehetett, de jelentősen növelte a katonák morálját is. Így vált az emberiség történelmének egyik legborzalmasabb háborúja az orvostudomány létfontosságú eszközének megteremtőjévé: a lövészárkokban szenvedő katonák és a találékony orvosok bátorsága és elkötelezettsége nélkül ma nem jutnánk gyorsan és biztonságosan vérátömlesztéshez.
