Valóban találkozott Nagy Sándor az amazonok királynőjével?

Ki ne ismerné Nagy Sándort, az ókori görög történelem talán legnagyobb alakját? Hasonló a helyzet az amazonokkal, alighanem valamennyien hallottunk már róluk, vagyis a fegyveres, férfi módjára harcoló nőkről, akik felett egy királynő uralkodott. Társadalmukból teljes egészében hiányoztak a férfiak, vagy ha mégis megtűrték őket, azt leginkább szolgaként, vagy alkalmi, és később halálra ítélt szeretőként tették. De mi történt akkor, amikor a perzsákat frissen legyőző Nagy Sándor találkozott velük?

A szerelmes hódító

Nagy Sándor hadjáratainak történetében egy jeles pillanatot mesél el az ún. Nagy Sándor-regény, amelyből számos történetíró merített, az ókortól egészen a középkorig.

Többek között azt az esetet is tolmácsolják ezek a források, mikor Thalesztrisz, az amazonok királynője, meghallva, hogy Nagy Sándor a perzsák legyőzése után keletre vonul a seregével, kihasználta az alkalmat, hogy randevút beszéljen meg a világhódítóval.

A királynő végül háromszáz kísérőjével járult audienciára a makedónok királya elé, és nem kertelt, mert a források szerint, amikor megkérdezték Thalesztriszt, hogy mit szeretne, azt felelte, hogy örököst akar foganni Nagy Sándortól. Az uralkodó ugyanis méltónak találtatott arra, hogy az amazonok királynője kiválassza arra, hogy a lányának az anyja legyen.

Igaz, a Nagy Sándor-regény egyes változataiban kissé lenézően utalnak arra, hogy a hírnevéhez méltó megjelenésű férfit várt a találkozón, ezért kicsit csalódnia kellett, mikor meglátta vendéglátóját.

Nagy Sándor felajánlotta Thalesztrisznek, hogy harcoljon az oldalán, de az visszautasította, mondván, hogy az országát védtelenül hagyta hátra, és neki kötelessége visszatérni, hogy megvédje azt. Végül két hétig maradt a világhódító táborában, majd visszatért a hazájába, Nagy Sándor pedig kelet felé vette az útját.

Egy történet diadalútja

A történet hitelességében már az ókori szerzők közül is sokan kételkedtek. Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című munkájában is felsorolja azokat a szerzőket, akik elhitték a történetet, és azokat is, akik nem. A történetíró azért még hozzátette, némi gúnnyal, hogy amikor az előbbiek egyike, Onészikritosz, felolvasta a művének ezt a szakaszát Lüszimakhosznak, Nagy Sándor egyik hadvezérének, az nemes egyszerűséggel megkérdezte, „és én hol voltam akkor?”.

Annak ellenére, hogy Plutarkhosz magának Nagy Sándornak a levelezésére is hivatkozik a kételkedése során, Nagy Sándor története regényes formában mégis igen sokáig fennmaradt, és újabb elemekkel egészült ki. Az eredeti szerzőt Pszeudo-Kalliszthenésznek tekintik a történészek, aki a híres görög történetíró nevét felhasználva írta meg Nagy Sándor életrajzát, vélhetően az i. u. 3. századi Egyiptomban.

A történet azután önálló életre kelt, és számtalan elemmel gazdagodott, amelyeknek csak az egyike volt a Thalesztrisszel történt találkozó. A latin szerzők közül Quintus Curtius Rufus munkáját használták fel később sokan, aki szintén elfogadta a királynő látogatásának a hitelességét. A 12. században Gautier de Châtillon az Alexandreis című művéhez felhasználta a Nagy Sándor-regényt, de a középkor folyamán népszerű történet megjelent később a korabeli örmény, grúz, majd olasz, spanyol, német, magyar és román nyelveken is, és szíriai fordításokon keresztül elterjedt az arab és az oszmán török irodalomban is.

Persze az amazonokról szóló históriákat a középkori szerzők alaposan átalakították. A népük szokásairól szóló egyik középkori toposz szerint az amazonok szkíta harcosok özvegyei voltak, akik férjeik eleste után alakítottak önálló országot, és onnantól kezdve évente egyszer, kultikus szertartás keretében létesítettek szexuális kapcsolatot, egyébként önmegtartóztató életet folytattak.

Benoît de Sainte-Maure, egy 12. századi francia szerző, illetve Rudolf von Ems, a német lovagi irodalom egy jeles szerzője szerint az amazonok két csoportra oszthatóak, az egyik gondoskodik a népük fennmaradásáról, a másik ellenben szűz marad, és fegyverrel védi meg a többieket. Mások nem voltak ennyire elnézőek velük és az amazonok agresszív szexualitására tesznek többször is utalást. A középkori krónikás, Fredegar, a művében szereplő prostituáltakat az amazonok népéhez tartozónak nevezte, és a Nagy Sándor-regények egy része is kihangsúlyozza, hogy Thalesztrisz erőltette rá magát a makedón uralkodóra.

A harcos nők mítosza

Lépjünk azonban egy kicsit vissza az időben, és nézzük meg, hogy honnan is erednek az amazonokról szóló történetek. Elnevezésükre a görögök népi etimológiát is alkottak: ennek alapján az a-mazos, azaz „kebeltelen” szóból született volna meg a nevük, utalva a Marcus Justinus történetíró munkájában fennmaradt toposzra.

Eszerint a nők jobb mellét kislánykorukban levágták vagy leégették volna, hogy könnyebben tudjanak íjjal és nyíllal harcolni. Jelenlegi ismereteink szerint a szó inkább a ha-mazan kifejezésből ered, amely vagy harcost jelent az iráni nyelvekben, vagy óperzsául egyszerűen annyit tesz: „mind nők”.

A görög források általában megegyeznek abban, hogy az amazonok a Fekete-tengertől északra éltek, bár néhány fennmaradt mitológiai elbeszélés a tengertől délre teszi eredeti hazájukat. Rendszeres megjelenésük a különböző görög történetekben már az archaikus kortól kezdődik.

A homéroszi eposzt kibővítő szerzők szerint a trójai háborúban részt vett Pentheszilea, akit sok görög hős elkerült a csatatéren, de Akhilleusz végül egyetlen csapással megölte. A görög hős utóbb szerelmes lett a halott amazonba, és elsiratta. Thészeusz is kapcsolatba került velük, mikor foglyul ejtette Antiopét, (egyes elbeszélések szerint Hippolütét), és arra kényszerítette, hogy felesége legyen. Az amazonok serege ezért megtámadta Athént, és kifosztotta a környékét, de Thészeusz végül legyőzte őket. A görög mitológiában persze a későbbiekben is felbukkannak amazonok, színesítve az egyes történetek cselekményét.

Nemcsak irodalmi, hanem képzőművészeti alkotások is születtek az ókorban az amazonokról. A vázafestészet kedvelt témáinak egyike voltak az amazonok, rendszeresen ábrázolták őket lóháton, a görögökétől markánsan eltérő öltözetben. A görög (és a római) szobrászat is előszeretettel jelenítette meg a harcias nőket, ám az is igaz, hogy itt gyakoribbak a sebesült, vagy a küzdelemben éppen alulmaradó amazonok.

Valóság a mítoszok mögött

Önkéntelenül is adódik a kérdés: vajon a fennmaradt számtalan történet, és műalkotás mennyiben támaszkodott valamilyen igazságra, és mennyiben a patriarchális görög társadalom képzeletének a szüleménye. Az ábrázolásokon többnyire lóháton fordulnak elő, leggyakrabban íjjal és nyíllal ábrázolva, de a fegyvereik között előfordultak kétélű bárdok, kardok és félhold alakú pajzsok is. Quintus Curtius Rufus leírása szerint, amelyet Thalesztriszről készített, a királynőnek hiányzott az egyik emlője, és olyan övvel átkötött ruhát viselt, amely nem ért a térdénél lejjebb, továbbá két lándzsával érkezett.

A görög források és leírások többsége a Fekete-tengertől északra, a mai Ukrajna területére helyezi el az amazonokat. Azonban nemcsak őket, hanem a szkítákat és később a szarmatákat is ebben a térségben találják meg, tőlük pedig már régészeti emlékek is maradtak fenn. Az ábrázolások lovas amazonjai, íjakkal és nyilakkal, alighanem a szkítákat rejtik.

Fontos bizonyítéka a lehetséges azonosításnak az, hogy a szkíta és a szarmata halomsírokban (kurgánokban), amelyek a Don és a Volga alsó folyásánál találhatóak, olyan fegyveres temetkezésekre is bukkantak, amelyekben az elhunytat női viseletbe öltöztették. 1000-ből több mint 300 sír rejtett nőket, a csontvázak további vizsgálatából pedig arra lehetett következtetni, hogy az így megtalált lányok és nők 25-37%-a aktív harcos lehetett. Minderre a csontvázakon található sérülésekből és kopásokból jöttek rá, amelyek között voltak csontba ágyazódott nyílhegyek, kardcsapás nyomát viselő bordák, vagy éppen fegyverek okozta koponyatörések.

A szarmatákról azt is feltételezték egyes kutatók, hogy körükben a matriarchátus volt az uralkodó társadalmi berendezkedés, sőt, a nevüket egyesek az indo-árja sar-ma(n)t kifejezésből származtatják, amelynek jelentése „nők által uralt”. De a szkíták körében is ismerünk női uralkodót. Hérodotosz, és az ő nyomán más ókori írók arról tudósítottak, hogy Nagy Kürosz perzsa király meg akarta hódítani a szkíta masszagéták földjét. Tomürisz, a királynőjük azonban elutasította a perzsa uralkodó házassági ajánlatát, mire kitört a háború.

A királynő fia egy sikeres rajtaütést vezetett Kürosz egyik csapata ellen, ám az ott talált rengeteg bortól alaposan berúgtak, mert nem ismerték annak a hatását. Mindez azonban Kürosz ravasz csapdája volt, aki éjjel megtámadta az ittas ellenfeleit, és lemészárolta őket. A királynő üzenetet küldött, hogy a perzsa uralkodónak, hogy engedje el a fiát és távozzon békében, különben ki fogja elégíteni a vérszomját. Az elfogott fiú azonban öngyilkos lett a fogságban, Tomürisz pedig bosszút esküdött, és a döntő csatában legyőzte Küroszt, és egy vérrel teli borostömlőbe tette a levágott fejét.

Visszatérve a később feljegyzett, ám alighanem csak kitalált történetre Thalesztrisz és Nagy Sándor között, bizonyára annak is megvolt a maga valóságalapja. A már említett Plutarkhosz írta le azt, hogy Nagy Sándor házassági ajánlatot kapott a szkíta uralkodótól, aki hozzá kívánta adni a lányát, de a makedón hódító nem fogadta el azt. Alighanem ez az apró momentum adott alkalmat a Nagy Sándor-regény szerzőjének arra, hogy a mítoszokból és mondákból ismert amazonok, valamint a világhódító közötti találkozót megalkossa.