Elefántokra vadásztak és férfiakat megszégyenítő módon harcoltak a dahomey-i amazonok

Az embertelen módszerekkel gyilkolásra képzett elit női gárda érzékelhető félelmet ébresztett a gyarmatosító seregek körében. Habár végül a modern haditechnika és a túlerő segítségével legyőzték őket, az amazonok némelyike sikeresen bosszút állt.

Váratlanul heves ellenállás

Amikor a gyarmatosító franciák megpróbálták elfoglalni a nyugat-afrikai Dahomey Királyságot (a mai Benint), súlyos ellenállással találták szemben magukat – többek közt egy rendkívül harcias és magasan képzett nőkből álló egység, a „dahomey-i amazonok” részéről.

Habár a harcos nők – mondhatni „stratégiai megfontolásból” – a király feleségeinek számítottak, valójában egész életüket a harc és az arra való felkészülés tette ki, és fogadalmat is tettek, miszerint soha nem szülnek gyermeket.

A dahomey-i amazonok közt a franciák megérkezésekor az ember kettévágására alkalmas pengét forgató „kaszások” mellett már voltak puskát használó lövészek is. Egy francia katona beszámolója szerint „rendkívül hősiesen harcoltak, mindig a többi csapat előtt”, és „kiemelkedően bátrak voltak, jól képzettek és nagyon fegyelmezettek.”

Évszázadok tapasztalata

A Dahomey Királyság a 17. századtól 1904-ig létezett nagyjából azon a területen, amely ma a Benini Köztársaságé. A monarchia gazdasága főként a gyakori háborúk során szerzett zsákmányra, a rabszolgaságra, illetve az európaiakkal folytatott kereskedelemre épült. Az erősen központosított államnak igen összetett adórendszere volt, továbbá hatalmas hadserege mindennek fenntartásához.

Azonban az európaiak által sokáig meghódítatlan állam talán legegyedibb intézménye a vad női harcosokból álló légiója volt. A helyiek által „mino”, azaz „anyáink”, avagy „ahosi”, azaz „a király feleségei” néven ismert, általában 1000 ős 6000 fő közötti létszámmal bíró egység évszázadokon keresztül védte a Dahomey Királyságot.

Az egység eredetét illetően a kutatók arra jutottak, hogy a Dahomey Királyság korai időszakában a király a „harmadrendű”, azaz a házasélethez nem eléggé szépnek tartott feleségei közül válogatta őket, eleinte személyes testőrségeként. A férfi testőrökkel szemben hűségük a házasság által volt biztosítva, ráadásul éjjel is járőrözhettek a palotában – ahová ilyenkor férfiaknak már hagyományosan tilos volt a belépés.

Míg saját népük védelmezőként tekintett rájuk, a harcosnők valódi fenyegetést jelentettek a terjeszkedő európaiakra, akik „amazonoknak”, illetve „fekete spártaiaknak” is nevezték őket.

A női harcosok élete

A 19. századra a „mino” tették ki a Dahomey Királyság haderejének mintegy 40%-át. Az egység fegyvernemenként volt alegységekre osztva, köztük „vadászokra”, „kaszásokra”, íjászokra, lövészekre, és tüzérségre. Puskáik és ágyúik, bár elöltöltős, fekete lőporral működő fegyverekről volt szó, a képzett harcosnők kezeiben a 19. század derekáig még felvették a kesztyűt az európai katonák felszerelésével.

A „fekete spártaiak” legrégebbi alegysége a „gbeto” néven ismert vadászok voltak, akik az eredeti női gárdáig vezették vissza fennállásukat. Az 1850-es években egy francia utazó beszámolt egy húszfős, fejükön antilopszarvakat viselő nőkből álló csoportból, akiket hajlított tőrökkel látott egy elefántcsordára támadni.

A dahomey-i nőknek nem volt elég pusztán feleségül menni a királyhoz, ha harcosok akartak lenni. Különböző próbák sorozatát kellett kiállniuk, amelyek jellege az erő és a kitartás bemutatásától egyenesen a kínzásig terjedt.

Az 1818-ból 1858-ig uralkodó Gezo király például azt parancsolta, hogy a jelentkezők egy tövises növénnyel benőtt falat másszanak meg, hogy bizonyítsák fájdalomtűrő képességüket. Egy másik próba során mindenfajta ellátmány nélkül küldték ki a jelölteket a vadonba, hogy bemutassák, túlélnek a legzordabb viszonyok közt is.

A legbrutálisabb próba azonban az úgynevezett „érzéketlenítő képzés” volt. Mivel a jelentkezők túlnyomó többsége korábban sohasem ölt embert, Gezo király úgy határozott, a nőknek hadifoglyokon kell bemutatniuk, hogy képesek rá. A próba egyik változatában a megkötözött foglyokat kellett a halálukba lökni egy magas építményről, míg máskor késsel kellett végezniük a védekezésre képtelen áldozatokkal.

1889-ben egy francia tiszt elhűlve figyelte, amint egy Nanisca nevű kamaszlány „hetykén odasétált” egy megkötözött fogolyhoz, és „két kézzel meglendítette kardját háromszor, majd nyugodtan elvágta az utolsó húst, amely még a fejet a törzshöz kapcsolta. Ezután lefacsarta a vért a fegyveréről, és megitta.”

Azok a jelentkezők, akik kiálltak minden próbát és teljesítettek minden feladatot, luxusban élhettek a király palotájában, és fogyaszthattak az uralkodó saját alkohol- és dohánykészleteiből. A beszámolók szerint „amikor az amazonok elhagyták a palotát, előttük ment egy rabszolgalány egy csengővel. Ennek hangja figyelmeztetett minden férfit, hogy álljon el az útból, menjen arrébb egy bizonyos távolságra, és nézzen az ellenkező irányba.” Aki nem tett így, könnyen lakolhatott akár halállal is.

Megjegyzendő, hogy egyes források szerint a „mino” nem minden tagja volt önkéntes: e leírások szerint az engedetlennek tartott nők, akiket férjük vagy más férfi rokonuk bepanaszolt, büntetésből is a soraikba kényszeríthettek.

A vereség után is kitartó hagyomány

1868-ban Arthur Eardley-Wilmot brit sorhajókapitány feljegyezte megfigyelését, miszerint Dahomey-ben a nők létszáma többszöröse volt a férfiakénak. Ennek több oka is lehetett – egyfelől az állandó háborúk, másfelől a virágzó rabszolga-kereskedelem is eredményezhette –, de akárhogyan is, a férfiak igen kevesen voltak a nőkhöz képest.

Ekkoriban a király női harcosainak száma egyes becslések szerint megtízszereződött, azonban még így sem tudtak ellenállni a francia erőknek, akik először 1890-ben, majd 1892-től 1894-ig vívtak háborút a Dahomey Királysággal. A második háború végével Dahomey francia protektorátussá vált, bár a király névlegesen a helyén maradt.

Nanisca, a fent említett harcosnő, az első háború egyik csatájában esett el 1890-ben. „Az ívelt pengéjű bárd, amely fétisszimbólumokkal volt televésve, egy apró zsinórral volt a bal csuklójához rögzítve” – írta holttestéről egy francia szemtanú, „jobb keze pedig kagylópénzekkel kirakott karabélya csövét szorította.” A háború egyik ütközete során 400 amazon próbálta egyszerre megállítani a franciákat, ám csak 17-en élték túl a csatát.

Az évszámok beszédesek: az 1890-es években a franciák már füstnélküli lőporral, egybeszerelt lőszerrel működő lőfegyvereket használtak, amelyek tűzgyorsasága többszöröse volt a dahomey-i harcosnők által használt tűzfegyvereknek. A francia katonák mellett ráadásul ott voltak az általuk kiképzett híres szenegáli lövészek és szpáhik (lovasok), továbbá a Dahomey Királyság által korábban legyőzött szomszédos törzsi seregek is, erős túlerőt képezve.

A második háborúra az amazonok már jobban felkészültek: német kereskedőktől nagyszámú modern puskát, és még néhány géppuskát és löveget is beszereztek, azonban nem tisztázott, hogy utóbbiakat valóban be is vetették-e.

A második francia-dahomey-i háború döntő mozzanatának a szuronyrohamok bizonyultak: habár a dahomey-i harcosok, s az amazonok különösképpen a közelharcot részesítették előnyben, a franciák a hosszú puskáikra rögzített pengékkel távolabbról tudtak sebesíteni és ölni, mint a dahomey-iek macsétaszerű kardjaikkal.

Az amazonok azonban a Dahomey Királyság eleste és a nyugat-afrikai francia gyarmatbirodalomba való betagozódása után sem tűntek el: több alkalommal a foglyul ejtett helyi asszonyok közé elvegyülve éjszakánként kisurrantak a táborban, és francia tisztek torkát vágták el.

A franciákat annyira nyugtalanította a női harcosok léte, hogy az elit gárda feloszlatása után azt is kihirdették, hogy a dahomey-i nők soha többé nem szolgálhatnak a hadseregben, és nem foghatnak fegyvert. Egy ideig azonban a női harcosok hagyománya ennek ellenére fennmaradt: a „veteránok” évről évre találkozókat szerveztek, újabb nemzedékeik pedig egészen az 1940-es évekig tovább gyakorlatoztak, azonban harcba többé nem bocsátkoztak.

Stanley Alpern történész kutatásai szerint – aki csaknem két tucat egykori amazon életútját kutatta ki – az elit gárda csaknem minden tagjának igen nehéz volt a civil életbe való beilleszkedés, hiszen harciassá nevelt természetük állandó konfliktusok forrása volt.

Az utolsó ismert „eredeti” dahomey-i amazon 1979-ben hunyt el – a Nawi nevű nő, aki 1892-ben még harcolt a franciák ellen, már jóval túl volt a századik születésnapján is.