Vadászatra kényszerültek a Duna menti római légiósok
A barbár betörések és az ellátóláncok összeomlása miatt a korábban sertés- és marhahúst fogyasztó Duna menti római légiósok a késő ókorban egyre inkább a helyi halászati és vadászati erőforrásokra utalódtak. Ezt az eredményt Dimitrije Marković, a Belgrádi Egyetem kutatója tette közzé a Journal of Archaeological Science: Reports folyóiratban. A felfedezés bizonyítja, hogy a határvédő csapatok rugalmasan alkalmazkodtak a megváltozott politikai viszonyokhoz.
- A Belgrádi Egyetem kutatója több mint tízezer, egy szerbiai római erődből származó állatcsontot vizsgált meg.
- Az elemzés szerint a negyedik századtól kezdve a katonák étrendjében a háziállatok helyett drasztikusan megnőtt a vadon élő állatok és a halak aránya.
- A változást a hadsereg átszervezése és a fokozódó barbár betörések okozta utánpótlási nehézségek eredményezték.
A kutató a mai Szerbia területén fekvő egykori Diana-Karataš római erőd ásatásaiból származó, több mint tízezer állati maradványt elemezte. A Krisztus utáni első században épült támaszpont a Duna hajózás szempontjából legveszélyesebb, kanyonokkal tagolt szakaszát ellenőrizte. A vizsgálat kimutatta, hogy az első és második században a katonák étrendjét a sertéshús uralta. Ez a minta nagyfokú hasonlóságot mutat a területen korábban élt dák közösségek szokásaival, ami a helyi lakosságtól származó utánpótlásra utal.
A második századtól az erőd lakóinak táplálkozása átalakult, a sertések aránya csökkent, a szarvasmarháké pedig emelkedett. A késő római korra a marhahús vált a legfőbb húsforrássá, ami a nagybirtokok elterjedésével magyarázható. A csontokon található vágásnyomok bizonyítják, hogy az erődbe élő állatokat szállítottak, amelyeket helyben vágtak le. Az idősebb korban levágott szarvasmarhák és juhok csontjai arról tanúskodnak, hogy ezeket az állatokat a húsuk mellett tejtermelésre és igavonásra is hasznosították.
A legdrasztikusabb változás a negyedik és ötödik század folyamán, a Római Birodalom válságának időszakában következett be. A korábban marginális szerepet játszó vadászat és halászat aránya a bizánci időszakra huszonkét százalékra emelkedett. A régészek jelentős mennyiségű gímszarvas, vaddisznó, valamint az ötméteres hosszt is elérő viza maradványait tárták fel. A halfogyasztás növekedését a nagyméretű vashorgok jelenléte is alátámasztja. Míg a katonai táborokban a vadászatot korábban szabadidős tevékenységnek tekintették, itt a túlélés feltételévé vált.
A táplálkozásban bekövetkezett radikális váltás egybeesik a határvidék viharos történelmi eseményeivel. A katonai reformok, majd az állandósuló barbár betörések tartósan megzavarták a hagyományos birodalmi ellátórendszereket. Az elvágott kereskedelmi útvonalak miatt a katonák elveszítették kapcsolatukat a távolabbi provinciákkal, így az önellátás maradt az egyetlen járható út. A kutatás egyben így rávilágít arra, hogy a határvidéken szolgáló hadsereg túlélése a krízisek idején a helyi természeti adottságoktól függött.
