Új megközelítést igényel a digitális régészeti adatkezelés
Alapvető módszertani paradigmaváltást tesz szükségessé a digitális technológiák rohamos terjedése a régészeti adatkezelés területén. Sabina Batlle-Baró, a Barcelonai Egyetem kutatójának tanulmánya rámutat, hogy az egységes szabványok hiánya súlyosan veszélyezteti a felhalmozott tudományos örökség hosszú távú megőrzését és az adatok újrahasznosíthatóságát.
- A Barcelonai Egyetem kutatói szerint a digitális technológiák alkalmazása soha nem látott mennyiségű és bonyolultságú adatot generál a régészeti feltárások során.
- Az informális, egyéni adatkezelési protokollok megnehezítik az információk hosszú távú megőrzését és jövőbeli tudományos újrahasznosítását.
- A nyílt tudomány elvárásainak megfelelően egységes szabványokra és intézményi adatkezelési stratégiákra van szükség a régészetben.
A tizennégy katalóniai ásatásvezetővel készített mélyinterjúkon alapuló eredmények rávilágítanak, hogy a modern térinformatikai rendszerek, a fotogrammetria, a háromdimenziós szkennerek és a kiterjedt adatbázisok használata drasztikusan megnövelte a keletkező információk mennyiségét. A szakemberek jelenleg párhuzamosan alkalmazzák a modern technológiát és az utólagos digitalizálást igénylő manuális rögzítést. Ezzel a kihívással szembesülve a kutatócsoportok zöme saját, projekt-specifikus tárolási rendszert alakított ki.
A régészettudomány történetében az adatok rögzítése évszázadokon át analóg naplókon és rajzokon alapult, amelyek fizikai archívumokban fennmaradtak. A digitális forradalom azonban új sebezhetőséget hozott magával.
A Barcelonai Egyetem kutatása szerint a jelenlegi mindennapi gyakorlatok jól működnek a terepmunka során, de gyakran informális protokollokon alapulnak, hiányzik belőlük a szisztematikus dokumentáció és a formális adatkezelési terv. Ez a fragmentáltság különösen akkor okoz problémát, amikor az eredeti kutatók kilépnek a projektből, vagy különböző ásatások adatait kellene integrálni egy átfogóbb történelmi elemzéshez.
Az elemzés fontos megállapítása a kötelező régészeti ásatási jelentések megváltozott szerepére vonatkozik. A kutatók e dokumentumokat ma már nem csupán az eredmények kommunikálására, hanem az eredeti nyersadatok elsődleges megőrzési formájaként is kezelik, mivel ezek garantáltan bekerülnek a hivatalos hatósági levéltárakba. Az egyetemi repozitóriumok használata és a hosszú távú megőrzést célzó specifikus képzések aránya ugyanakkor rendkívül alacsony. Ahol viszont az intézmények célzott adatkezelési támogatást nyújtanak, ott megbízhatóbb dokumentációs gyakorlatok alakultak ki.
A tanulmány összegzése szerint a józan észen alapuló gyakorlatias adatkezelés már nem elégséges a huszonegyedik századi nyílt tudomány és a digitális megőrzés szigorú követelményeivel szemben. A felbecsülhetetlen értékű tudományos információk elvesztésének elkerülése érdekében elengedhetetlen a közös protokollok meghatározása, a képzések megerősítése és olyan intézményi politikák bevezetése, amelyek biztosítják a régészeti adatok átjárhatóságát a jövő kutatói számára.
